III. / IV. Rész: Látogatás a Whitmore-ra!

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Ed Sheeran - All Of The Stars

Különös érzés kerített hatalmába a Whitmore parkolójában ücsörögve a kocsiban, néztem a sok diákot akik sietve haladtak el egymás mellett, mindannyian más más órára tartva. Egy pillanatra elmerengtem, azt kívántam bárcsak én is átlagos lehetnék, egy lány a sok közül. Ha nem ilyen lenne az életem, akkor már én magam is főiskolás lennék, a legnagyobb gondom pedig a tanulás lenne.....Lassacskán összeszedtem magam és kiszálltam a kocsimból majd mély lélegzetet véve elvegyültem a tömegben....Ahogy sétáltam közben jobbra, balra kapkodtam a fejem, nézelődtem, hátha megpillantom Caroline-t de helyette valami máson akadt meg a tekintetem.

A főbejárattól nem messze ott volt ő....pontosabban ők, Elena és Damon. Csak álltam bambán, a lábaim gyökeret eresztettek, talán még levegőt sem vettem...egymásba gabalyodva csókolóztak. Szinte éreztem ahogy a mellkasomban a szívem darabjaira hullik, fájt együtt látnom őket, bár tisztában voltam vele, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Szerencsére elég távol voltam tőlük hogy ők ne lássanak meg és mivel egymással voltak elfoglalva, esélye sem volt annak hogy észrevegyenek így szabadon bámulhattam őket tovább. Szavakkal le sem írható az amit éreztem, nem voltam dühös rájuk, mert...mert nem. Én meghaltam és ők új életet kezdtek, de attól hogy tudtam nem helytelen amit tesznek, nem fájt kevésbé. Akaratlanul is de egy pillanatra megrohantak az emlékek, amikor először találkoztam Damon-nel....akkor költözött a szomszédba, nehéz eset volt és nagyon távolság tartó, Elena után vágyakozott, szenvedett és bezárkózott...aztán valami csoda folytán fontos lettem számára, de ahogy most rájuk néztem, rájöttem hogy minden csak az én képzeletem szüleménye volt. Az elejétől kezdve én voltam az aki erőltette persze Damon szeretett, ebben nem kételkedek de egyértelmű hogy számára mindig is Elena volt és lesz az igazi. Ez a tény, ahogy önmagamat rávezettem az igazságra egyre inkább fájt, már már fizikailag is, a gyomrom összeszorult és megtörtem, a könnyeimet már nem tudtam és nem is akartam visszatartani...Lehajtott fejjel, zokogva távolodtam tőlük és egy fa tövében lerogyva szabadon engedtem az érzéseimet. Sírni akartam, most ez volt az egyetlen ami jólesett....

Percek elteltével sem fogytak el a könnyeim, képtelen voltam megnyugodni. A mellettem elhaladók közül néhányan megbámultak, de a legtöbben csak elsétáltak mellettem...aztán egy ismerős arc sietett el mellettem, Emily volt az, azt hittem hogy nem vesz észre de néhány lépésre tőlem visszafordult, egy pillanatra megdöbbent majd felém indult. - Skyler? - ölelt magához. - Te jó ég! Te életben vagy? De...hogyan lehetséges ez? És...miért sírsz? - ezernyi kérdést zúdított rám. - Igen, életben vagyok. - suttogtam rekedtes hangon, minden életkedv nélkül. - A túlvilágon találkoztam egy lánnyal, ő segített visszatérni. - válaszoltam a kérdésére, kivéve az utolsóra, nem akartam belebonyolódni a témába. - Annyira örülök neked. - ölelgetett tovább. - De nem válaszoltál. Miért sírsz? - kérdezte ismét. - Emily...én...- kerestem a szavakat de nem tudtam mit és hogyan mondjam, ezért egyszerűen csak a távolba intve Elena és Damon párosára mutattam. Emily tekintete követte a kezem irányát majd sóhajtott. - Sajnálom. - fordult vissza felém szomorúan. - Semmi baj. - vontam meg a vállam kicsit összeszedettebben. - Gyere! Menjünk egy kicsit eldugottabb helyre. - fogta meg a kezem és az iskola felé húzott, az egyik kisebb bejárathoz, így elkerülve Elenat és Damont...Egy társalgóban kötöttünk ki végül. - Hallottam hogy te és Matt szakítottatok. - váltottam témát. - Igen. Nem igazán működött a távkapcsolat. Ő Mystic Fall's-ban, én pedig itt vagyok. De szerencsére még mindig jó barátok vagyunk. - mosolyodott el. - Ennek örülök. - mosolyogtam rá én is halványan. - És? Van már új...barátod? - érdeklődtem. Jó volt ismét csajos dolgokról beszélgetni a legjobb barátnőmmel. - Igen. - nevetett. - Aranyos srác. A neve Danny. - miközben beszélt zavarba jött, ezen pedig nevetnem kellett. - Em! Te elpirultál. - böktem meg a vállát játékosan. - Ezt nem vitatom. - nevetett ő is. - Nagyon örülök, hogy boldog vagy. Megérdemled. - öleltem át.

- Köszönöm. Remélem az ittléted azt jelenti hogy hamarosan szobatársak leszünk. - csillant fel a szeme. - Nem! - csóváltam a fejem. - Nem beiratkozni jöttem. Jelenleg nincs lehetőségem arra hogy idejárjak. Túl sok minden romlott el míg nem voltam itt, helyre kell hoznom. - sóhajtottam. - Azért jöttem hogy beszéljek Caroline-al. Klaus miatt. - jegyeztem meg. - Az apád megőrült, Caroline nagyon dühös volt amikor otthagyta, nem tudom hogy sikerrel jársz e. - figyelmeztetett. - Egy próbát megér. Különben is, Klaus ismét normális. - magyaráztam, teljesen meggyőződve arról hogy sikerrel járok. - Az attól függ hogy neked mi a normális. - kacsintott rám mosolyogva, tudtam jól hogy nem azért mondja mert bántani akar, de ez a mondata akkor is rosszul esett. - Számomra már az normális, ha nem gyilkol embereket. - mondtam kissé sértődötten. - Nem akartalak megbántani Skyler. Sajnálom. Én csak...- szabadkozott. - Tudom. - enyhültem meg és egy halvány mosolyt erőltettem magamra. - Szeretném ha mindenki boldog lenne, érted? Ha legalább megpróbálnánk emberként élni, még ha nem is vagyunk azok. Nem színjátékként hanem őszintén, attól hogy nem vagyunk emberek még élhetünk úgy. - teljes meggyőződéssel mondtam, komolyan gondoltam minden szót. - Értelek. És támogatom az ötletet. - bólogatott. - Nem is tartalak fel. Caroline biztosra veszem hogy a szobájában van, ilyenkor általában ott van. - közölte segítőkészen. - És hol találom a szobáját? - érdeklődtem. - A B épületben, itt van mellettünk. A második emeleten jobbra a harmadik ajtó. - felelte, miközben én próbáltam memorizálni a hallottakat. - Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan. - Igazán nincs mit. És azért telefonon beszéljünk. Hívj fel! - ölelt át ismét. - Persze, hívni foglak. Még beszélünk. Oh és Em....kérlek...ne mond el senkinek hogy életben vagyok. - néztem a szemébe reménykedve abban hogy megtartja a titkom. - Ha ezt szeretnéd, akkor rendben. A számon lakat. - egyik kezét a szájához emelve úgy csinált mintha behúzná rajta a cipzárt, ezen nevetnem kellett és ő maga is elmosolyodott. - Köszönöm. - bólintottam majd rövid búcsúzkodás után elindultam megkeresni Caroline-t. Alig pár perc múlva már az ajtaja előtt álltam, két rövid kopogás után pedig már bent is voltam a szobában. - Caroline. - néztem körbe a szobába.

- Skyler? - az ő arcán is döbbenet látszott, mint eddig mindenkién akivel találkoztam a " feltámadásom " óta. - Igen, igen. Én vagyok az. - mosolyogtam rá. - De jó újra látni téged. - vidáman köszöntött. - Örülök hogy megtaláltalak mert beszélnünk kell. - tértem rögtön a lényegre. - Baj van? - aggodalmasan nézett rám. - Klaus miatt jöttem. - közöltem miközben ő helyet foglalt az egyik széken. - Ha ő küldött...- kezdett ellenkezni de én rögtön közbevágtam. - Nem! Nem ő küldött. Magamtól jöttem ide. Tudom hogy borzalmas dolgokat tett miután én...elmentem...- fogalmaztam finoman, nem akartam kimondani hogy " amikor én meghaltam." - Borzalmas dolgokat? Végül is így is lehet mondani. Klaus úgy viselkedett mint egy szörnyeteg, úgy ahogy a te megismerésed előtt tette. Nem bírtam tovább, eljöttem. - mesélte halkan hogy ő hogyan látja a dolgokat. - Megértelek, nagyon is. Én magam is láttam hogy milyen tud lenni, de beszéltem vele és most ismét...kezd jó útra térni. - próbáltam meggyőzni Caroline-t. - Nem hiszem hogy egy beszélgetéssel meg lehet őt győzni. - hitetlenkedett. - Megmondtam neki hogy vagy újra az az ember lesz akit én magam is szeretek és aki jó apja lehet Hope-nak vagy szó szerint porig rombolom New Orleans-t, szóval ha úgy vesszük nem csupán beszéltem vele hanem választás elé állítottam. Klaus pedig jól döntött. - avattam be néhány részletbe. - Megfenyegetted? - mosolyodott el. - Végül is...öhm...igen. - ismertem be. - Más lettél. - jegyezte meg miközben a szemembe nézett. - Erősebb, céltudatosabb és ha úgy vesszük akaratosabb is vagyok, így igaz. Új esélyt kaptam az életre és ezt most arra használom hogy rendbe hozzam a szeretteim életét. Sorban az első Klaus volt, most pedig hozzá kapcsolódóan te jössz. - komolyan beszéltem hogy tudja én nem adom fel.

- Azért jöttél hogy meggyőzz, az én helyem New Orleans-ban van? - az ő arcára is komolyságot sugárzott. - Klaus szeret téged Caroline, bármit is tett ezt nem vonhatod kétségbe. - ha nem is pontosan, de válaszoltam a kérdésére. - A kérdés csak az hogy te...mit érzel. - mondtam halkan, majd pár perc csend következett. - Hiányzik...- suttogta. - Szereted? - kérdeztem rá a lényegre. - Igen. - azonnal rábólintott. - Akkor? - kérdeztem izgatottan. - Akkor....öhm...azt hiszem most....összecsomagolok. - halványan elmosolyodott. - Jól döntöttél. Bízz bennem, és adj neki még egy esélyt. - mosolyogtam már én is. - Rendben. - egyezett bele. - Én viszont nem mehetek vissza, még van egy elintézni valóm. Meg kell találnom Stefant. - szedtem össze magam, hogy elinduljak. - Remélem megtalálod. - mondta együttérzően. - Én is. Üdvözlöm New Orleans-t. - öleltem meg Caroline-t búcsúzásképp. - És kérlek ne szólj senkinek arról hogy életben vagyok. - kértem meg őt is. - Nem mondom el senkinek. - ígérte meg, ettől pedig megkönnyebbültem. - Szia. - köszöntem el majd sietve indultam ki a kollégiumból, hamar el akartam innen tűnni hogy ne fussak össze a többiekkel, főleg Elena-val és Damon-nal ne....de épp a kijáratnál bekövetkezett amit nem akartam, Elena-ba ütköztem, szerencsére Damon nem volt vele, de Elena olyan ijedt, meglepett és egyszerre lesokkolt arcot vágott hogy én magam is meghökkentem.....