III. / XII. Rész: Az esküvő napja

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Ed Sheeran - Thinking Out Loud

Eljött a nap amikor Stefan felesége leszek...Réveteg mosollyal az arcomon figyeltem a tükörképem. Csak néztem a fehér anyagot ami tökéletesen simult a testemre, a fátyol még az ágyon hevert, azt hagytam utoljára. Azon voltam hogy tökéletesen nézzek ki, miközben próbáltam legyűrni magamban a kételyeket, amik ma reggel ejtették foglyul a gondolataimat és azóta sem engedték szabadon. Egyedül akartam lenni és most jól is esett a magány. Az egész ház üresen állt, Caroline és a többiek a birtok hátsó részére felállított hatalmas sátor körül sürgölődtek. Caroline az utolsó simításokat végezte. És Stefan...ő a kis házban volt. Caroline ötlete volt hogy elzárnak minket egymástól, mert a hagyomány szerint a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt csak az oltár előtt. Nem ellenkeztünk. Azt akartuk hogy tökéletes legyen ez a nap. Boldog voltam ezekben a pillanatokban, de nem teljesen, nem éreztem a mindent elsöprő boldogságot amit kellene, ez megrémített. Elbizonytalanodtam de nem akartam meghátrálni, ezért inkább a fogadalmamat olvasgattam hogy eltereljem a gondolataimat. - Fogadom, segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, szeretni és tisztelni foglak, akkor is ha rossz napunk van. Fogadom hogy beszélek, amikor azt kell és hallgatok veled, amikor nem. Fogadom hogy a szíved melegében élek és az lesz az én otthonom. - olvastam fel néhány sort amit gondosan írtam a mai napra. Húsz évesen férjhez megyek, csak most gondoltam bele igazán...A gondolataimból egy érkező autó hangja zökkentett ki, az ablakhoz lépve megdermedtem látva hogy Damon az. - Nem...nem..- csóváltam a fejem abban bízva hogy csak a képzeletem játszik velem majd a lépcső felé rohantam, a ruhámra gondosan figyelve siettem le a nappaliba ahol végül szemben találtam magam vele. Nem is tudtam felidézni magamban hogy mikor láttam őt utoljára, csak azt tudtam hogy túl régen.

- Damon. - nyögtem ki a nevét. - Skyler. - nézett rám, gyönyörű kék szemeiben az a tűz égett aminek soha nem tudtam ellenállni, ez volt az ő szerelmes tekintete, jól ismertem már. De hamar megváltozott az arckifejezése is amint végig nézett rajtam majd a virágokkal feldíszített nappalin futtatta végig a tekintetét. - Ez...mi? - zavartan pislogott rám. - Én...ma...- nem találtam a szavakat. - Férjhez megyek. - a szívem majd belesajdult látva az arcát. - Az öcsémhez? - kérdezte, én pedig lassan bólintottam. - Honnan tudtad hogy életben vagyok? - kérdeztem, ezzel terelve el a témát. - Elena elmondta. - válaszolt fagyos hangon. - És azonnal ide jöttél? - nem tudom miért lepődtem meg ennyire. - Igen, miért? Mit vártál? - emelte meg a hangját. - Ne kiabálj Damon. Nem akarom hogy a többiek meghallják. - utaltam a kertben gyülekezőkre. - Oh! Bocsáss meg hogy elrontottam a napod. - most már mérgesnek tűnt, de a szemei...azok csak is szomorúságot tükröztek. - Miért nem akartad hogy tudjam? Miért titkoltad el hogy életben vagy? - vont kérdőre. - El akartam mondani, el mondtam volna...- kezdtem magyarázkodni de meg sem várta hogy befejezzem, egyszerűen félbeszakított. - Mikor? A házassági évfordulótokon? - gúnyolódott. - Nem! Legalább hallgass végig. - kértem, de nem felelt ezért folytattam a mondandóm. - Miután visszatértem Rebekah elmondta hogy te és Elena újra együtt vagytok. Úgy éreztem hogy nincs jogom a boldogságotok útjába állni, ezért jobbnak láttam nem szólni neked. Elenanak sem akartam csak....véletlenül összefutottam vele a Whitmoreon. - mondtam őszintén. - Úgy érezted hogy nincs jogod? - kérdezett vissza. - De persze ahhoz volt jogod hogy egymagad dönts kettőnkről. Esélyt sem adtál. - lépett felém. - Mondtam már, azt akartam hogy boldog legyél. - halkan beszéltem mert féltem hogy elcsuklik a hangom. - Én veled akartam boldog lenni. - nézett egyenesen a szemembe és ez volt az a pont ahol a könnyeim szabad utat törtek maguknak. - Nem tudhattam hogy mit érzel, főleg nem akkor amikor láttalak Elenaval. Talán féltem...- vontam meg a vállam, miközben a könnyeimet törölgettem az arcomról. - Mitől féltél? - a hangja már lágyabb volt. - Attól hogy ha megtudod hogy élek akkor is Elenaval maradsz. Féltem hogy elhagynál ezért inkább eltűntem...hogy kevésbé fájjon. - kavarogtak bennem a gondolatok, őt látva annyi érzelem szabadult fel bennem hogy hirtelen kevésnek tűnt a levegő, szinte fuldokoltam. - Te döntöttél helyettem is. Meg sem adtad a lehetőséget, elkönyvelted hogy kettőnk számára már nincs közös jövő. Az nem számított hogy én a poklot éltem át amikor meghaltál. Mindig egyedül döntesz, akkor sem szóltál hogy mire készülsz csak megtetted és elvártad hogy mindenki fogadja el azt ami történt. - a szavai elgondolkodtattak, hiszen vot benne igazság. Amikor a Varunat a saját halálommal győztem le, akkor sem mondtam el senkinek mire készülök, és valóban....esélyt sem adtam neki hogy válasszon köztem és Elena között. - Sajnálom. - sóhajtottam. - Féltem hogy elveszítelek. - néztem rá könnyes szemekkel. - Tudod mit? Épp most veszítettél el. - a hangja rideg volt, elutasító. - Legyetek boldogok. - sarkon fordult és a kijárat felé indult. - Damon! - kaptam el a kezét hogy maradásra bírjam, meg akartam beszélni vele azt ami idáig vezetett, azt akartam hogy tudja mit éreztem és mit érzek még most is. - Eressz! - rázta le magáról a kezem és elment, beült az autóba és elhajtott. Ez a nap úgy tűnt meg van átkozva, vagy talán én.

Zokogva rogytam a padlóra. Nem lehet így vége. Nem lehet. Mindent kizártam a fejemből, az sem érdekelt hogy perceken belül az oltár előtt kellene állnom, csak Damon körül forogtak a gondolataim. Felálltam és még mindig a könnyeimmel küzdve a szobámba rohantam ahol a ruhámat kezdtem lehámozni magamról, szinte letéptem. Amint sikerült levennem a tükörképemen akadt meg a tekintetem, hófehér bőr, vörösre sírt szemek....nem így néz ki egy menyasszony, nem így kellene lennie. - Miss Jones. Ki volt ez az úr? - lépett a szobába az esküvőszervező, pontosabban az a hölgy aki Caroline segítője volt a szervezésben. Látszott rajta hogy őrültnek tart és most valahogy én is annak éreztem magam. - Senki - válaszoltam. - Tíz perc múlva kezdődik az esküvő. - figyelmeztetett miközben én már a rendes ruhámba öltözködtem. - Nem Jennifer. Nem lesz esküvő. - közöltem. - Mondja meg a vendégeknek és a családomnak, Stefannak...hogy sajnálom. - néztem rá. - Nekem ez nem fog menni. Beszélnem kell Damonal. - kapkodtam magamhoz minden fontos holmimat. - De Miss Jones. - akadékoskodott. - Nincs semmi de. Elmegyek és nem lesz esküvő. - néztem rá úgy hogy megértse végre, majd a vállamra vetve a táskám egyenesen a kocsimhoz siettem....Mystic Fall's volt a célom....

 ***

( Elena Gilbert szemszöge )

A Mikaelson ház nappalijába lépve azonnal megpillantottam Stefant. A ház üres és sötét volt, ő pedig háttal ült nekem, a kandalló tűzébe meredve csak a szívdobogását lehetett hallani. - Stefan. - mondtam a nevét halkan miközben egyik kezem a vállára tettem. - Elena. - sóhajtott. - Hogy kerülsz te ide? - kérdezte halkan, a beszélgetésünk szinte suttogás volt. - Caroline felhívott, elmondta hogy mi történt. Azonnal ide jöttem. Csak három óra autóval. - vontam meg a vállam majd leültem mellé. Szüksége volt rá hogy ne legyen egyedül, ahogy nekem is.

- Sajnálom Stefan. - néztem a szemébe. - Nem tehetsz róla. Mindez csak is az én hibám. - a tekintete csordultig volt szomorúsággal. - Miért mondod ezt? - kérdeztem. - Elhitettem magammal hogy elég vagyok neki, hogy mellettem is lehet olyan boldog mint Damon mellet volt. De ez hazugság volt. Hazudtam magamnak. - bólogatott a szavaira. - Stefan. - könnyek gyűltek a szemembe látva a fájdalmát azt a fájdalmat amit én is éreztem. - Tudom hogy csekély vigasz de én is ugyan ebbe a hibába estem. - jegyeztem meg. - Legalább még időben megtörtént. Ha belegondolok hogy Damon akkor bukkant volna fel amikor már házasok vagyunk...- mély lélegzetet vett alighanem azért hogy elűzze még a gondolatát is annak amit mondott. - El kell fogadnunk hogy ők így döntöttek. - hajtottam a fejem a vállára. - Nehéz lesz, nagyon nehéz, de együtt ezen is túljutunk. - biztattam. - Remélem. - nézett ismét a tűzbe, mintha abból merítene erőt. - Meglepő de nincs bennem gyűlölet. - szólalt meg ismét. - Ebben nincs semmi meglepő. - szomorú mosolyra húztam a szám. - Szereted őt, bármi is történt...te ugyanúgy szereted. Ahogy én is szeretem Damont. - remegett meg a hangom, próbáltam erős maradni, de nekem is nehéz volt. - Damon iránt sem érzem. - gondolkodott hangosan. - Stefan! - néztem ismét a szemébe. - Soha nem is fogod őt gyűlölni. A múltatok bonyolult, voltak hibák amiket elkövettetek. Megnehezítettétek egymás életét, főleg Damon a tiédet de...soha nem gyűlölted őt, ahogy ő sem téged és ez így van jól. Egy család vagytok. - magyaráztam. - Örülök hogy itt vagy. - fogta meg a kezem én pedig vissza hajtottam a fejem a vállára. - Mindig itt leszünk egymásnak. - közöltem magabiztosan, az egyetlen amiben teljesen biztos voltam az az hogy Stefan és én örökké barátok leszünk.