III. / XIII. Rész: Mond hogy szeretsz

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Jessie Ware - Say You Love Me 

Egész úton úgy vezettem mint egy őrült, jóval túlhaladtam a megengedett sebességet. Minél előbb Mystic Fall's-ba akartam érni hogy beszéljek Damonnal. Nem tudtam elfogadni azt ahogy elváltunk egymástól ma, amikor megjelent az esküvőn.....És ha nem lett volna elég bajom ezzel, még ráadásként a bűntudat is üldözött. Tisztában voltam azzal hogy összetörtem Stefan szívét és erről csak én tehetek. Kényszeríteni akartam magam arra hogy elfelejtsem mindazt amit Damon jelent nekem, de nem ment. Annyi jel volt ami arra utalt hogy nem szabadna igent mondanom Stefannak. Klaus, Rebekah és Emily, ők számtalanszor kértek rá hogy gondoljam át, de nem tettem, nem akartam gondolkodni mert tudtam hogy akkor elveszítem a fejem és a szívemet követve Damon karjaiban kötök ki és akkor még Elenaval volt. Beleőrülök, érzem...megőrjít a hiánya. Hallani akarom a hangját, látni őt és érezni a keze simogatását. Szeretem őt....már zokogva szorongattam a kormányt amikor végre áthajtottam Mystic Fall's határán. Olyannyira össze voltam zavarodva hogy elsőre nem is tudtam a Salvatore házhoz vezető utat, de végül sikeresen megtaláltam. A ház előtt leparkolva a visszapillantóba néztem és még mindig az a sápadt, vörösre sírt szemű lány nézett vissza rám aki elindult New Orleansból. Egy kis sminkkel próbáltam javítani az összképen, nem akartam slamposan Damon elé állni, bár tudtam hogy nem a külsőm lesz itt a döntő hanem az hogy sikerül e megértetnem vele azt amit érzek. Kiszálltam az autóból és egyenesen a házba sétáltam, nem érdekelt most sem az udvariasság sem az hogy talán mással találom. Bíztam benne hogy nem más karjában vigasztalódik, mint azt már megszokhattuk tőle, de szerencsére egyedül volt az italával.

- Látom számodra a Whiskey minden esetben megoldás. - szólaltam meg miközben már kitudja hányadik pohárral öntött magának. - A Whiskey és a vér együtt hatásos fájdalom csillapító. - nézett rám, látszott rajta hogy meglepi az ittlétem. - Ebben különbözik a véleményünk. - jegyeztem meg. - Akkor még jó hogy az öcsém felesége vagy, vele megegyezik a véleményed. Voltaképp mindenben. - állt fel velem szemben. - Nem vagyok az öcséd felesége. - sóhajtottam. - Nem? Kár pedig igazán jól állt a fehér és azok a virágok, lenyűgöző volt az egész, mintha egy átkozott tündérmesébe csöppentem volna. - gúnyolódott, ismertem már jól ahhoz hogy tudjam miért viselkedik így. Ha megbántja valaki, így leplezi a fájdalmát. Úgy tesz mintha nem lennének érzései, pedig mélyen legbelül tombol. Elrejt magában mindent amiről azt hiszi hogy gyengévé teszi, többek között ez az oka annak hogy ennyire szeretem. Azt akarja hogy mindenki szörnyetegnek tartsa mert fél szeretni, fél a csalódásoktól én pedig pontosan azt tettem vele amitől félt, csalódást okoztam neki. - Amikor eljöttél én...- beszélni kezdtem de a szavamba vágott. - Nem érdekel! - nézett rám. - Nem érdekel hogy neked mennyire fáj, nem érdekel hogy mit érzel...Azt akarom hogy menj el. Ide sem kellett volna jönnöd. - csupán a szavaival képes volt olyan sérelmeket okozni nekem amiket senki más. - Nem megyek el. - csóváltam a fejem, elhatároztam hogy ezúttal nem menekülök el az érzéseim elől és neki sem hagyom hogy megtegye. - Nem akarom hogy itt legyél. - továbbra is elutasító maradt velem. - De én itt akarok lenni...veled. - léptem felé de még így nagy volt kettőnk között a távolság. - Miért? - kérdezte vállat vonva.

- Mert el akarom neked mondani hogy mennyire szeretlek. Reménytelenül szerelmes vagyok beléd és tudom hogy nem érdemlem meg a bocsánatod. Tudom hogy el kellett volna mondanom neked hogy életben vagyok. De nem tudtam...nem mertem eléd állni azok után hogy láttalak Elenaval....ott akkor valami megváltozott. El kellett fogadnom hogy te tovább léptél, és én is ezt akartam...tovább lépni, új életet kezdeni és Stefan volt az akiről azt hittem meg tudja nekem ezt adni, de amikor ma megláttalak minden világossá vált számomra. Ha nem lehetek veled akkor nincs értelme semminek. Nem tudok mással lenni mert...én már hozzád tartozom. Szeretlek Damon és mindig szeretni foglak. - egyszusszra adtam ki magamból mindent, miközben végig Damon indulatos, de megdöbbent kék szemeibe néztem. Aztán egy pillanat alatt elvesztem. Elmerültem az ég kék habokban, amik csak hívogattak maguk felé. Kábultan néztem rá. A tekintetünk összekapcsolódott. - Szeretlek. - ismételtem miközben nem tudtam levenni róla a szemem. - Én egyáltalán nem léptem túl, Elena csak segített túl élni. - lágy hangon beszélve hozzám, lassan elindult felém majd mikor már elég közel volt, egyik kezével felém nyúlt és végig simított az arcomon. Lehunytam a szemem hogy kiélvezzem az érintése minden pillanatát ami már úgy hiányzott, mint éhezőnek egy falat kenyér. Az arcom a tenyerébe hajtottam ezzel jelezve mennyit jelent ez nekem. - Mond hogy szeretsz még. - kértem halk remegő hangon. - Nem mondom. - a válasza szíven ütött, azonnal elhúzódtam tőle és hátrálni kezdtem tőle. - Megértem. - nyeltem nagyot, visszafojtva a könnyeimet. - Várj. - keze ezúttal az enyémet fogta olyan gyengéden hogy a bőröm jólesően bizseregni kezdett. - Nem szeretsz. - néztem fel a szemébe. - Én ezt nem mondtam. - csóválta a fejét, kék szemei ellenállhatatlanul csillogtak. - De...az...előbb...- zavarodtam össze. - Ha kimondom hogy szeretlek az nem jelent semmit még akkor sem ha igaz....én meg akarom neked mutatni, azt akarom hogy érezd mennyire szeretlek. - kezem a mellkasára húzta, tenyerem tökéletesen simult rá és még a pólóján át is éreztem a szíve dobogását. - Érzed? - kérdezte. - Igen. - nyögtem ki a választ. - Csakis érted dobog. - hajolt közelebb hozzám. - Ennyire szeretlek. - suttogta a fülembe. - Most kimondtad. - mosolyodtam el, a szeretlek szóra utalva.

- Nem tudtam ellenállni. - mosolygott ő is majd karjai lassan a testem köré fonódtak és ahogy egyre közelebb simultunk egymáshoz szenvedélyesen megcsókolt. A szívem őrült ritmusban kezdett dobolni, vágytam már a csókjára, mindenre amit csak ő adhat meg nekem. - Soha nem akarlak elengedni. - keményen magához rántott, majd a falnak döntött, élveztem a helyzetet. - Nem is akarom hogy elengedj. - a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, újult erővel csókolva őt. Alig bírtam magammal, egy pillanatra ellöktem magamtól de csak épp annyi időre hogy a pólóját letépjem róla. - Türelmetlen vagy. - csóválta a fejét rosszallóan, majd elvigyorodott. - Ez tetszik. - jelentette ki és ő is követte a példámat. - Fogalmad sincs róla hogy mennyire hiányoztál. - néztem fel rá egy pillanatra majd minden szót kizárva újra megcsókoltam. Nem kellettek a szavak, nem kellett semmi csak az hogy érezzem őt, közel magamhoz. Kizártuk a külvilágot, most csak mi számítottunk. Nem vágytam másra, csakhogy még szorosabban öleljen és szorítson magához. Hogy soha ne érjen véget a pillanat.

***

Reggel Damon mellett ébredtem, ő még békésen aludt, én viszont már teljesen éber voltam. Néztem az arcát ahogy a hosszú szempillái most legyezőként takarták, tengerkék szemeit. Gyönyörködtem a szépségében. Ő az élő bizonyíték arra hogy egy férfi is lehet gyönyörű. De a gondolataim gyorsan el is kalandoztak. Eszembe jutott New Orleans, hogy milyen lehet most ott a hangulat. Stefan nem érdemelte meg azt amit vele tettem és ezek után nyílván nem is akar látni amit megértek, de így....ha én Damon mellett maradok akkor ők ketten soha nem békülnek ki. Bűntudat marcangolt és félelem hogy a kapcsolatuk miattam még rosszabb lesz. Nem voltam biztos abban hogy jogom van boldognak lenni az ő kárukon. Ismét döntés előtt álltam. Elmegyek? De akkor örökre, elszakítom magam Damontől és Stefantól is vagy maradok és hagyom hogy a két testvér gyűlölje egymást. Ha mind a kettejüket elhagyom legalább gyűlölhetnek engem, ez már egy közös pont lenne számukra. Fájt bele gondolnom abba hogy Damon gyűlölne, én azt akarom hogy szeressen. Lassan másztam ki az ágyból hogy fel ne ébresszem majd egy tollat és egy papírt fogtam a kezembe.

" Damon...
Elmegyek! Nem jó sem neked sem Stefannak az én jelenlétem. Szeretlek, a múlt éjszaka volt életem legszebb éjszakája. A tudat hogy szeretsz engem boldogabbá tesz mint bármi más ezen a földön. De nem lehetek önző, nem akarhatlak úgy hogy közben elveszíted a testvéred. Még nem tudom hová megyek, de kérlek ne keress meg....ha közeledsz én még messzebb megyek....Talán idővel megbékéltek egymással és elfelejtetek engem.....Szeretlek! "

Nehezemre esett leírni a szavakat de így volt helyes. A tegnap éjjel csodálatos volt, tökéletes befejezése valaminek ami többet jelent nekem bármi másnál. Halkan felöltöztem majd kiosontam a házból. Nem tudtam hová megyek...csak elindultam.....