III. / XV. Rész: Castiel

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Lana Del Rey - Shades Of Cool


- Igen, tessék? - vettem fel a telefonom, a harmadik csörgés után. - Szia Skyler. Caroline vagyok. - szólt bele fáradt hangon. - Caroline. Történt valami? - aggódni kezdtem, általában vidámabban szól bele a telefonba. - Igen. - sóhajtott. - De...mi történt? - kérdeztem az ágyam szélére ülve. - Éjjel itt járt egy alak, téged keresett. Castielnek hívják. - rögtön beszélni kezdett. - Nem ismerek Castiel nevű embert. - gondolkodtam hangosan. - Skyler! Ő...- habozott, rám tört a pánik, vártam hogy befejezze a mondatot. - Felégette a várost. Fél New Orleans romokban van. Klaus dühöng. Marcel, Elijah és ő elintézték hogy balesetnek tűnjön, nem hiányzik hogy a figyelem középpontjába kerüljön a város, tekintve hogy nagy része a lakosoknak vámpír és boszorkány. Borzalmas volt az egész. - ahogy mesélt én magam is megborzongtam. - De ugye nem esett baja egyikőtöknek sem ? - kérdeztem továbbra is aggódva. - Nem. Most már én is jól vagyok. - csuklott el a hangja. - Caroline! Hogy érted hogy most már jól vagy? Csinált veled valamit? - faggattam tovább, Caroline erős lány de ő sem sebezhetetlen. - A szívem szó szerint a kezében volt...-hallottam hogy sírni kezd. - Klaus miattam adta fel a harcot, hogy nekem ne essen bántódásom. - szipogott. - Nyugodj meg Caroline. Minden rendben lesz. - próbáltam nyugtatni. - Nem mondta hogy miért keres? - kérdeztem. - Nem. De vele volt az a lány is aki visszahozott a túlvilágról. - ahogy ezt kimondta ledermedtem. - Holly? - döbbentem meg. - Igen, ő. - felelte. - Castiel azt mondta hogy ha nem keresed fel két napon belül akkor visszajön és mindenkit megöl a városban. - Caroline tovább beszélt, bennem pedig egyre csak gyűlt a harag. - Akkor nincs más hátra, megkeresem. Azt megmondta hogy hol találom? - határoztam el magam. - Mandevilleben van de Klaus nem akarja hogy egyedül menj oda. Délután oda utazik hozzád Elijahval, csak mond meg hol vagy. - kicsit összeszedettebbnek tűnt a hangja. - Nem! Ne jöjjenek ide. A városban tegyenek rendet, én tudok vigyázni magamra. Mond meg neki hogy sajnálom. Kiderítem ki ez az alak és hogy mit akar. - fújtam ki hosszan a levegőt. - Rendben, de vigyázz magadra. - kérte aggodalmasan. - Egy hete...- kezdett újabb témába. - Igen tudom Caroline, egy hete ott hagytam mindent. Szükségem van időre. - tudtam hogy az esküvőre gondol. - Másnap Damon ide jött, téged keresett. - a szívem összeszorult a nevét hallva. - Megírtam neki hogy ne keressen. És Stefan? - ő itt töltött pár napot, szerencsére pont elkerülte Damont amikor itt járt. De most már mind a ketten Mystic Fall's-ban vannak. - közölte. - Jól van. Nekik ne szólj erről. - utaltam Castielre. - Nem szólok. - ígérte meg és tudtam hogy Carolineban bízhatok. - Sajnálom hogy megnehezítem az életeteket. - szóltam ismét a telefonba. - Nem a te hibád. - vigasztalt ezúttal ő. - Castiel miatt ne aggódjatok, elintézem. Most leteszem, később hívlak. - köszöntem el. - Rendben, csak légy óvatos. - kérte majd letette a telefont. Borzalmas érzés volt megtudni hogy az apám városa amiért ő és a családja rengeteget tett most félig lerombolva áll. Magam elé képzeltem New Orleanst a füstfelhőkkel és a kormos házakkal...elszörnyedtem. Azonnal megakartam keresni Castielt ezért magamhoz vettem a táskám és a kabátom majd útnak indultam. Egy térkép segítségével könnyedén megtaláltam a várost, két óra autóút, de ami ott fogadott teljesen elborzasztott. Az emberek mint a bábuk, üveges tekintettel járták a várost, azonnal tudtam hogy mindegyikük igézés alatt áll. - Hé! - szólítottam meg egyiküket. - Hol találom Castielt? - kérdeztem de rám sem nézve tovább sétált, nem volt magánál sem ő sem a többi. - Te vagy Skyler? - egy férfi hang szólalt meg mögöttem. - Igen. - fordultam felé. - Gyere velem, Castiel már vár. - utasított én pedig követtem őt. Egy hatalmas ház nappalijába vezetett majd távozott. Egyedül maradtam a helységben, én pedig nézelődni kezdtem, felmértem a terepet amíg vártam.
- Hát itt vagy. - hirtelen ért a hang, meglepetten fordultam meg, egy magas, szőke, kék szemű férfi állt előttem. - Miután a családom életére törtél nem volt más választásom. - néztem vele farkas szemet. - Nem volt más választásom. Látni akartalak. - sétált felém én pedig hátráltam, nem féltem tőle csak nem akartam hogy a közelemben legyen. - Ne félj. - nyúlt felém. - Nem félek. - nevettem fel idegesen. - Ki vagy te? - kérdeztem kíváncsian. - A nevem Castiel. - mutatkozott be. - A neved már tudom, de azt nem hogy mit akarsz tőlem. - vontam fel a szemöldököm. - Szóval? Mit akarsz? - vontam kérdőre. - Téged. - válaszolt. - Tessék? - értetlenül meredtem rá. - Egy évet töltöttél a túlvilágon és én minden mozzanatodat szemmel követtem. Lenyűgöző személyiség vagy és nem mellesleg gyönyörű. - bókolt, nevetséges volt ez a helyzet. - Én is ott voltam amíg Holly vissza nem hozott. De mindvégig figyeltelek. - ismételte. Eszembe jutott amikor Rhian mondta ezt. - De hogyan? Én nem láttam ott senkit. - értetlenkedtem. - Aki régebb óta a túlvilág rabja az képes látni más ott lévőket és az élőkkel is kapcsolatba tudnak lépni. Ahogy én is. Így láttalak téged és Hollyt is tájékoztattam arról hogy mit kell tennie. Az hogy Rhiant visszahozta csak álca volt, valójában engem kellett visszahoznia és persze téged. - mosolygott. - Rhian is tudott róla? - kérdeztem bízva abban hogy legalább ő nem hazudott nekem. - Nem. Ő semmiről sem tud. - válaszolt Castiel. - De mit vársz tőlem? - járkáltam fel alá a nappaliban. - Tarts velem, hiszen hozzám tartozol. Mi ketten...a világ ellen. - vázolta fel röviden. - Te megszállott vagy. - csóváltam a fejem majdhogynem kinevettem őt. Látszott rajta hogy dühíti a hozzá állásom. - Megszállott és őrült. Sokan mondták már rám...Baj az ha valaki őrülten szeret téged? - kérdezte.
- De nem ismerlek. - akadékoskodtam. - Majd megismersz. Idővel. Képzeld csak el. - nézett rám reménykedően. - Elképzeltem és nem akarom. Rosszul vagyok a gondolatától is. - fintorogtam. - Az utódaink minden képzeletet felülmúló erővel rendelkeznek majd. - tervezgetett, tényleg őrült, most már teljesen biztos voltam benne. - Az utódaink? Már ne is haragudj de...tisztában vagy azzal hogy én...nem vagyok ember? Nem lehetnek gyerekeim. - közöltem vele. - Nem számít hogy nem vagy ember. Holly gondoskodott erről is. - mosolygott. - Mi? - rémülten néztem rá. - Klaus hibrid mégis született gyermeke, kettő is. A vérfarkas énjének köszönhetően. Holly a te esetedben felélesztette emberséged egy részét, amikor visszahozott a túlvilágról, így tökéletes vagy. - újra közeledni kezdett felém. - Nem. Te őrült vagy. - hátráltam. - Ne is álmodj róla. Soha nem tudnék egy ilyen szörnyeteget szeretni mint amilyen te vagy. - vágtam a fejéhez. - Lehet hogy te ismersz engem és szeretsz de én nem és gyűlöllek azért amit a családom ellen elkövettél és azért mert azt hiszed hogy kényszeríthetsz a beteges terved megvalósítására. Soha nem engedném hogy hozzám érj. - teljesen kikeltem magamból. Undorodtam, az egésztől. - Most elmegyek és nem akarom hogy üldözz ezzel a képtelenséggel. Hagyj békén. - löktem félre az utamból és elrohantam, senki nem tudott volna megállítani, menekültem, futottam ahogy csak bírtam majd a kocsimhoz érve beugrottam és teljes gázt adva New Orleansba indultam hogy mindent elmondjak a családomnak.