III. / III. Rész: Szemtől szemben

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Chandelier by Sia (Acoustic)

Valami belső megérzés vezérelt mert pontosan tudtam hogy hol találom Klaus-t....a hatalmas ház felé tartottam, amit nem rég még szeretet töltött meg, mostanra viszont már csak Klaus magánya az ami megtalálható e falak között. Útközben Rebekah úgy döntött hogy inkább jobb ha csak kettesben beszélek az apámmal ezért végül ő Marcel-hez ment a bárba, én pedig egyenesen a régi otthonom felé siettem. Csak két napja élek, de azóta egyszerűen nincs megállás, rengeteg dolgom van és helyre kell hoznom mindent ami miattam ment tönkre. Klaus viszont nem könnyű eset, azt hiszem ezt tőle örököltem és tudtam hogy ezúttal kevés lesz a szép szó....ideje előhívnom magamból a Klaus féle magabiztosságot, erőt és kegyetlen szavakat...reméltem hogy ha visszatérek onnan folytathatom az életemet ahol abba maradt, de helyette most csatába készülök az apám ellen azért hogy visszakapjam az emberi Klaus-t.....Amikor a házhoz értem azonnal megpillantottam őt, épp készült bemenni a házba. - Klaus! - álltam meg az út szélén és vártam hogy megforduljon.

- Mit akarsz?...- felsőbbrendű pillantásával fordult meg de amint meglátott az arcára kiült a döbbenet. - Te? Te...- kereste a szavakat miközben felém indult. - Igen, én! - bólintottam. - Hogy lehetsz életben? - kérdezte miközben egyik kezét a vállamra tette amikor közelebb ért hozzám, ezzel ellenőrizve hogy nem szellemet lát e. - Életben vagyok Klaus. - sóhajtottam. - A túlvilágon találkoztam Ava húgával aki segített visszatérni az élők közé, két barátja segítségével. - foglaltam össze röviden. - És a Varuna? - keményedett meg az arca. - Ők nem tértek vissza, ne aggódj miattuk, biztonságban vagy....Bemehetnénk a házba? - kérdeztem de meg sem várva a válaszát egyenesen besétáltam a házba, tudtam hogy nem lesz ez a beszélgetés végig ennyire nyugodt, és a legkevésbé sem akartam az utcán elintézni a kettőnk dolgát. - Azonnal ide jöttél? - szólalt meg ismét amikor már a nappaliban voltunk. - Ez az otthonom Klaus, természetesen igen. - bólogattam. - Klaus? Már nem szólítasz apának? - foglalt helyet a fotelban. - Dühös vagyok rád, Rebekah elmesélte hogy mi történt az elmúlt egy évben, így nehezemre esne apának szólítani. - feleltem őszintén. - Vagy úgy! Az én pletykás húgom. - szigorú tekintettel méricskélt engem. - Változtak a dolgok, ez valóban így van. - vonta meg a vállát. - Sajnos rossz irányba változtak a dolgok. - jegyeztem meg kissé már idegesen, zavart hogy Klaus ennyire félvállról veszi azt hogy a családja ismét retteg tőle. - A város ismét az én irányításom alatt van, jobb ha félnek tőlem, máskülönben minden szétesne körülöttem. - úgy beszélt mint régen a királyok az alattvalóikkal. - A város? Valóban ez az egyetlen ami érdekel téged? Az nem számít hogy Hope a lányod veszélyben van melletted? Kiszámíthatatlan, kegyetlen és önző vagy. - világítottam rá a tényekre. - New Orleans a mindenem, a városnál nincs fontosabb számomra. Amit itt látsz minden az én művem.  Más nem érdekel. - csóválta fejét. - Igen, valóban a te műved de a legrosszabb az hogy még büszke is vagy rá. Ez a város maga a pokol te pedig olyan vagy mint az ördög...kínt, rettegést és halált hozol az itt élőkre. - közöltem vele a véleményem. - Nekem így jó! A szemrehányásodat tartsd meg magadnak. - csapott az asztalra, sikerült feldühítenem. - "...a szeretet a legnagyobb erő, ezt ne feledd el. " - idéztem önmagam, ezt mondtam neki amikor elbúcsúztam tőle, de a jelenlegi állapotokat tekintve nem tette, nem tudott lemondani a hatalomról. - Oh! Emlékszek ezekre a szavakra. Akkor abban a pillanatban őszintén hittem hogy így van, de miután elmentél....ráébredtem hogy magam maradtam, senki nem értett meg úgy ahogy te....a szeretet felesleges érzelem. - a tekintete szinte szikrákat szórt. - Nem! - emeltem meg a hangom. - A város iránti megrögzött rajongásod a felesleges. Ez csak egy város, nem ér semmit. Büszke vagy rá ok nélkül. Nem veszed észre hogy a hatalmas városodban magányosabb vagy mint valaha? Hope a lányod ahogy én is, feltétel nélkül szeretünk ha hagyod és ha nem szörnyetegként viselkedsz. Miért kell neked hogy mindenki rettegjen tőled, ha helyette szerethetnének is? Az apád szörnyen bánt veled, de te...te rosszabb vagy nála is. - már én sem kíméltem őt, szinte üvöltöttem. - Mikael nem volt az apám! - ragadta meg az íróasztalt és a falhoz vágta, ami egy pillanat alatt hullott darabjaira.

- Ne merj hozzá hasonlítani. - mutatóujjával fenyegetően intett felém. - Ha nem tetszik a mostani helyzet el is mehetsz, tudod hol van az ajtó. - farkas szemet nézve velem, őrjöngött, de engem egy kicsit sem félemlített meg. - Ha kimegyek az ajtón, az első dolgom az lesz hogy porig rombolom a városodat. - kihúztam magam és olyan pillantást vetettem rá ami az övére emlékeztethette. - Nem tennéd és nem is tudod megtenni. Te egyedül vagy, engem pedig tucatnyi vámpír vesz körül. - mutatott az ablakon keresztül a város felé. - Ugyan kérlek ne nevettess! Erősebb vagyok az összes " szolgádnál " együttvéve és erősebb vagyok nálad is. Ne feledd el Klaus, hogy trón fosztott vagy, sokkal erősebb vagyok nálad. Három faj egy testben, te....nekem....nem...tudsz...ártani. - szótagoltam egyesével a szavakat, egyre jobban kezdtem belejönni a gonosz szerepébe, nem élveztem egy kicsit sem hogy így kell viselkednem, hogy ezeket kell mondanom, de nem volt választásom. Klaus ellen a szép szó nem fegyver. - Takarodj a városomból. - szemei ismét dühtől izzottak, tudta hogy igazam van. - Nem! - néztem rá úgy ahogy ő rám. - Megmondtam neked. Ha kell a semmivel teszem egyenlővé a városodat. - léptem elé, egészen közel, ezzel jelezve neki hogy nem félek tőle. - Úgy látom hogy az alma valóban nem esett messze a fájától, de elfelejted hogy én egy Ősi vagyok, nem tudsz megölni. - csóválta a fejét. - Nagyot tévedsz...Klaus! Én nem vagyok olyan mint te...én soha nem bántanám a családomat, aminek te is a része vagy, soha nem ölnélek meg, még akkor sem ha megtehetném. Én csak azt mondom, hogy ha te elveszed Hope-tól a boldog gyerekkort, elveszed tőle az apját és az élet apró szépségeit, akkor én elveszem tőled amit a legjobban szeretsz...New Orleans-t. - a hangom elhalkult, meglágyult, de továbbra sem hagytam felülkerekedni a helyzeten. - Szóval ez az egész Hope-ról szól? - kérdezte, már ő is visszafogottabban. - Nem csak róla. - vallottam be az igazat. - Kicsit mindenkiről. Egy család vagyunk...kérlek...apa. - suttogtam. - Valóban trón fosztott vagyok. - sóhajtott. - Tessék? Ezt..hogy érted? - lepődtem meg. - Másodszor hódolok be neked. - felelte. - Amikor először ide jöttél elérted hogy jobb legyek és most....bár más módszerrel, de sikerült elérned ugyanazt. - tekintete a padlóra siklott, mint aki fejet hajt az ellenfele előtt. - Ez nem hatalmi harc, nekem nem kell a városod, nekem a családunk kell. - szögeztem le hogy biztosítsam arról hogy nem minden értelemben trón fosztott. - Lenyűgöző hogy milyen erős vagy és még sem élsz vissza vele. - mondta elismerően és mintha büszkeség csillogott volna a szemeiben. - Ezt bóknak veszem. - mosolyodtam el, most először, tudtam hogy a nehezén túl vagyok, sikerült meggyőznöm őt. - Rendben. - bólogatott. - Akkor? Mostantól a városban maradsz? - kérdezte lágyabb hangon, úgy ahogy egy apa beszél a lányával. - Nem teljesen. - néztem rá bocsánatkérően. - Előtte van pár elintéznivalóm. - tettem hozzá. - Meg kell találnom Stefant. - sóhajtottam és csak most jöttem rá hogy talán még nehezebb feladatom is.

- De előtte...visszahozom neked Caroline-t. - úgy hangzott az utolsó mondat a számból mint egy ígéret és az is volt. - Skyler...- lépett felém. - Ne! Felnőtt nő vagyok, tudom mit csinálok. Meggyőzésben pedig nincs nálam jobb. - nevettem fel halkan ezzel lezárva a feszült pillanatokat. - Azonnal indulok és szeretném ha mire visszajövök, te, a testvéreid, Hope és Hayley újra békében élnétek ebben a házban. Tudom hogy még soha nem tetted de kérj bocsánatot tőlük. - biztattam. - Még soha nem kértem bocsánatot senkitől és nem akarom hogy ők legyenek az elsők...- ismét felém lépett és a szemembe nézve elmosolyodott. - Bocsáss meg hogy nem voltam olyan apa akit te és Hope is megérdemelne. - meglepődve hallgattam a szavait és elérzékenyülve fogtam fel hogy én vagyok az első akitől bocsánatot kért az elmúlt ezer év során. - Még lehetsz. - öleltem át szorosan. - Hamarosan ismét találkozunk. - búcsúztam el majd sietve távoztam, minél hamarabb le akartam tudni a Caroline-nal való beszélgetést, hogy azután Stefan megtalálására tudjak összpontosítani....