IV. / II. Rész: Utazás

( Emily Cobbler szemszöge )
Song: Mikky Ekko - Smile

Nem tudom pontosan mennyi ideje voltunk úton, de abban biztos voltam hogy órák teltek el. Egész úton Enzo barátkozásától volt hangos az autó, persze tudtam jól hogy teljesen hidegen hagyja hogy mit gondolunk róla, és a legkevésbé sem töri magát hogy barátok legyünk. Enzo az....Enzo. - Tudsz legalább öt percet csendben ülni? - kérdeztem tőle amikor már nem bírtam tovább hogy be nem áll a szája. - Nem szeretem a csendet, az olyan magányos. - vigyorgott. - Mikor érünk végre oda? - szemforgatva fordultam inkább előre. - Fél óra és ott vagyunk. - válaszolt Bonnie aki jókat mosolygott rajtam és Enzon. - Ti együtt vagytok? - szólalt meg Rhian nekem címezve a kérdést. - Nem! Miből gondolod hogy együtt vagyunk? - kérdeztem kissé mérgesen. - Mert úgy civakodtok mint egy szerelmespár. - nézett hátra. - Emily nem az esetem. - nevetett Enzo, ezzel visszautalva egy korábbi beszélgetésünkre ami arról szólt hogy nekem ki az esetem. Tudtam hogy csak dühíteni akar. - Megnyugtatlak hogy te sem vagy az én esetem. - néztem rá mérgesen. - Pedig rossz fiú vagyok. - kacsintott. - Soha nem érünk oda. - sóhajtva csóváltam a fejem ezen pedig Bonnie és Rhian összenézve nevetett. - Ez nem vicces. - duzzogtam. - Szerintem az. - suttogta Enzo. - Koncentrálhatnánk arra amiért ide jöttünk? - tereltem inkább el a szót. - A temetőn belül hol találjuk a könyvet? - érdeklődtem. - Nem tudom. Ezer éve volt már szó szerint és azóta megváltozott minden. Szerintem jobb ha szétszóródunk ha oda érünk. Én Bonnieval a temető északi részén körül nézek, te és Enzo pedig a déli részen. - adta ki az utasítást Rhian. - Enzo és én? Ez komoly? - hitetlenkedtem. - Nem teljesen mindegy? - vonta meg a vállát Rhian. - Látom tényleg nem kedvelsz. - dünnyögtem. - De kedvellek, és ezért mondtam hogy menj Enzoval. - mosolygott. - Oké. - hunytam le a szemem és hátradőltem, nem volt más választásom. - Édes kettesben...- hajolt közelebb Enzo miközben egyik kezével átkarolta a vállam. - Ne érj hozzám. - löktem le magamról a kezét. - Lehet hogy mégis csak Damont kellett volna magunkkal hoznunk. - szólt hátra Bonnie, de persze továbbra is csak mosolygott a kínomon. - Egyik rosszabb mint a másik. - vontam meg a vállam. - Visszatérve ahhoz hogy mit is keresünk pontosan...az édesanyám sírját kell megtalálnunk. Ezer éve még nem voltak sírkövek sem egyéb dolgok, szóval egy fából készült sírfeliratot keressetek a neve Merionel volt. Remélhetőleg megtaláljuk. - Rhiant hallgatva tudtam hogy a hosszú út után, hosszú keresgélés fog következni. Szerencsére az utunk utolsó fél órája hamar eltelt és egy régi temető elé érkezve leparkoltunk. - Akkor sok sikert. Ha megtaláljuk akkor felhívunk titeket, és ha ti találtok rá előbb akkor hívjatok. - kérte Rhian mi pedig bólintottunk majd elindultunk. Bonnie és Rhian észak felé, Enzo és én pedig dél felé. - Előre szólok hogy nem szeretnék beszélgetni, inkább koncentráljunk a keresésre. - néztem Enzora miközben már a sírfeliratokat nézegettük. - Most ki beszél? - kérdezte. - Igaz. - bólintottam majd elhallgattam és tovább nézelődtem. De nem sokáig tudtam csendben maradni. - Nézd Enzo én kedvellek, nem akarom hogy azt hidd hogy nem így van. - azt hiszem bűntudatom volt amiért a kocsiban és előtte is bunkó voltam vele. - Én nem hittem semmit. - nem törődve azzal hogy hozzá beszélek tovább sétált. Mintha eltűnt volna az előbbi jó kedve. - Most mi a bajod? - mentem utána. - Semmi. Csak teszem amit kértél...koncentrálok a feladatra. - hajolt le egy romos sírhoz de nem az volt amit kerestünk így tovább haladt.

- Gyerekesen viselkedsz. - fontam ölbe a kezem magam előtt. - Én? Nem hiszem. - csóválta a fejét. - De igen és ez dühítő. - sértődötten kullogtam mögötte. - Nézd Emily...- fordult velem szembe és megállt előttem. - Jelenleg mi a problémád? - kérdezte. - Az hogy...az hogy...- kerestem a megfelelő magyarázatot, de még én magam sem tudtam hogy mi a bajom. - Az előbb még nem voltál ilyen, komoly és elérhetetlen. - néztem a szemébe. - Az előbb még gyerekes voltam szerinted, most pedig komoly vagyok? Nem értelek. - fordult sarkon és tovább keresgélte a sírt. - Mióta ismerjük egymást? - mentem utána ismét. - Nem tudom. Talán két éve. - felelte. - Pontosan, plusz minusz pár hónap...és ez idő alatt mindig idegesítő voltál, egészen az elmúlt pár percig. - jegyeztem meg. - Nem értem mit akarsz ezzel mondani. - beszélt hozzám de nem nézett rám csak a sírokat nézegette. - Seggfej. - dünnyögtem halkan, csak magamnak megjegyezve de persze a vámpír hallásának köszönhetően meghallotta. - Egyre jobb jelzőkkel illetsz. - pillantott rám majd újra elfordult. - Te...- kezdtem volna ismét kioktatni, de félbeszakított. - Jó lenne ha nem egyedül kellene átnéznem az összes sírt. Ha már itt vagy legalább segíts. - szólt rám, én pedig jobbnak láttam ha nem mondok neki semmit. A következő másfél órában meg sem szólaltam, és ő sem, csak a sírokat ellenőriztük, sorban. Gondolatban azonban leragadtam Enzo viselkedésénél, nem értettem miért változott meg a hangulata. - Emily! - a hangja zökkentett ki a gondolataimból. - Mit akarsz? - förmedtem rá. - A telefonod....csörög. - nézett rám, én észre sem vettem. - Oh. - nyúltam a zsebembe. Pár másodperccel később le is tettem. - Bonnie volt az. Megtalálták a sírt. Menjünk. - közöltem Enzoval majd elindultunk a temető északi része felé. Nem tartott sokáig megtalálni Bonniet és Rhiant. - Itt vagyunk. - mentem közelebb. - Itt a sír. - szólalt meg Bonnie. - És a könyv? - kérdeztem. - Az...ott van...lent. - mutatott a sírra. - Ki kell ásnunk a...- ki sem mertem mondani. - Igen. - Rhian bólintott. - A kocsi csomagtartójában van az ásó. Megtennéd hogy ide hozod? - kérdezte Enzot aki rögtön ment is és pár perccel később már az ásóval tért vissza. - Akkor...munkára fel. - csapta össze a tenyerét és ásni kezdett miközben Bonnie, Rhian és én csak figyeltük. Persze az én gondolataim megint csak azon időztek hogy miért érdekel engem Enzo viselkedése. - Emily! - lökött meg Bonnie. - Tessék? - pislogtam rá. - Ne bámuld már. - suttogta. - Mit? - kérdeztem értetlenül. - Enzot. - tátogta hogy az említett ne hallja, most vettem csak észre hogy tényleg bámulom. - Öhm...- fordultam el. Mi van veled Emily? Tettem fel magamban a kérdést. - Meg is van. - emelt fel Enzo egy régi, kopott könyvet, valamibe bele volt csomagolva, bizonyára azért hogy ne rohadjon el. - Remek. - vette át tőle Rhian, Enzo pedig vissza temette a sírt. - Mehetünk. Majd otthon átnézzük. - indultunk meg a kocsi felé. Amikor beszálltunk, Enzo és köztem még mindig fagyos volt a hangulat. Bonnie a vezetésre összpontosított, Rhian pedig nézelődött. - Enzo. - fordultam az említett fel aki rögtön rám nézett. - Meg sem szólaltam. - pislogott rám. - Tudom, és ez aggaszt. - mosolyogtam rá szégyenlősen. - Sajnálom amiket mondtam. Egyiket sem gondoltam komolyan. - mondtam őszintén. - Bocsánatkérés elfogadva. - rám vigyorgott. - Végre. - nevettem és a haza felé vezető út így már sokkal kellemesebbnek ígérkezett...