IV. / VII. Rész: Félelem

( Emily Cobbler szemszöge )
Song: Mikky Ekko - Pull Me Down

Még azután sem tudtam elaludni hogy beszélgettem Elenaval. Késő éjjel döntöttem úgy hogy szükségem van egy kis friss levegőre ezért halkan kiosontam a házból és az erdő felé sétáltam. Jól esett a bőrömnek a hideg levegő, szinte éreztem ahogy a gondolataim is kitisztulnak, a friss oxigén sokat segített. Fél órával később azonban egy sötét alak kezdett követni az üres utcán, azonnal megbántam hogy nem szóltam senkinek sem arról hogy merre megyek ezért szinte kapkodva vettem elő a telefonom, amint kikerestem Elena telefonszámát hívni kezdtem miközben hátra felé néztem hogy követ e még az ismeretlen alak.

- Tedd el a telefont. - jelent meg hirtelen előttem egy fiatal férfi, én pedig ijedtemben még levegőt sem vettem. - Mit akarsz? - kérdeztem rémülten. - Először is azt hogy tedd el a telefont. - parancsolt rám ismét, én pedig a telefonom kinyomva a táskámba dobtam. - Ki vagy te? - próbáltam kideríteni hogy ki ő és mit akar. - Liam vagyok. - mondta a nevét.  - És mit akarsz tőlem? - kirázott a hideg tőle, olyan sötét és gonosz volt a tekintete. - Castiel küldött. Tudja hogy a barátaid a városában voltak és nem örül neki. Arra kért hogy öljem meg valamelyikőtöket ezzel átadva az üzenetét miszerint maradjatok távol Skylertől. A rossz hír számodra az hogy te leszel az akit megölök. - közölte mosolyogva miközben felém jött. - És honnan tudod hogy nekem is közöm van ehhez az egészhez? - próbáltam húzni az időt. - Te vagy Emily, Skyler legjobb barátnője...pontosabban csak voltál. Tudod Castiel törölte Skyler emlékeit, így betekintést nyert az életébe, tudja hogy kik vagytok és mi a gyenge pontotok. Te képtelen vagy feldolgozni hogy boszorkány vagy. - kinevetett. - Attól még boszorkány vagyok. - húztam ki magam és a Bonnietól tanult varázslatok egyikét próbáltam kivitelezni de sikertelen volt a próbálkozásom. - Mi vagy te? - kérdeztem hátrálva. - Vámpír vagyok, de Holly kicsit javított az esélyeimen, nem hatnak rám a bűbájaid. - felemelte a kezét, próbált elkapni de kitértem előle. - Nincs kedvem fogócskázni. - morogta. - Nekem pedig nincs kedvem meghalni. - suttogtam. - Gyere ide. - közeledett ismét felém és ezúttal sikerült elkapnia a kezem, magához rántott.

- Kár érted. - simított végig az arcomon én pedig kihasználva a lehetőséget ellöktem magamtól és futni kezdtem, az erdőbe menekültem a fák közé. - Ez nem volt szép tőled. - kiabálta utánam. - Nem akartalak sokáig kínozni de ezek után nincs más választásom. - hallottam hogy utánam indult, de én csak a menekülésre koncentráltam. Ismét a telefonomért nyúltam hogy telefonáljak de a sötétben botorkálva elejtettem. Nem volt időm keresgélni, inkább tovább futottam. - Emily! Gyere elő! - hívogatott, a hangja elárulta hogy mennyire élvezi a helyzetet. - Emily. - szólított ismét, én ezúttal sem válaszoltam. - Castiel ígéretet tett Skylernek hogy nem fog bántani titeket, de...Skyler már úgy sem emlékszik rátok. Ha nem jössz elő....még a végén mást is bántanom kell. - fenyegetni kezdett. - Ha a barátaim megtudják hogy itt vagy, megölnek. - kiabáltam a hátam mögé miközben egyre beljebb értem az erdőben. - A barátaid? - nevetett. - És honnan tudják meg hogy hol vagy? A telefonod éppen most került hozzám. - csak a hangját hallottam de még így is félelmetes volt. - Francba. - nyögtem ki, amikor rájöttem hogy megtalálta a telefonom. - Kezdem unni ezt a játékot. - haragosan kiabált. - Én akkor sem adom fel. - lihegtem, egyik kezem az oldalamra szorítva ami már szúrt, kimerültem a hidegben és a fák között rohangálva. Még soha életemben nem menekültem, most viszont rögtön az életem volt a tét. A következő pillanatban elestem és egy farönknek ütődött az oldalam. - Segítsen már valaki. - zokogtam halkan, a földön kuporogva. - Háromig számolok Emily. - Liam hangja egyre közelebbről szólt. - Egy...- kiáltotta. Reszkettem a fájdalomtól, a félelemtől és a hidegtől. Tudtam hogy most meg fogok halni. - Kettő...- számolt tovább, ez már egészen közelinek tűnt. - Érzem a véred illatát. - nem láttam de tudtam hogy mosolyog. - Élmény lesz megkóstolni. - jegyezte meg ekkor lépett pontosan elém, fölém magasodva nézett le rám, miközben én még mindig a földön hevertem kimerülten. - Három...- az utolsó szám is elhangzott azonban ez már nem az ő szájából. Enzo egy szempillantás alatt jelent meg és ugyanennyi idő kellett ahhoz hogy kitépje Liam szívét a mellkasából.......megmentett. - Enzo. - néztem fel az említettre aki közben az áldozata ruhájába törölte a kezét. - Itt vagyok. - hajolt le hozzám és az ölébe emelt, olyan gyengéden tartott mint még soha senki, én pedig az arcom a nyakába temettem, halkan sírva. - Annyira féltem. - suttogtam. - Most már nincs semmi baj. Haza viszlek. - indult el velem a ház felé. Nem szóltam többet, csak élveztem az érintését ami biztonságot adott nekem. Pár perccel később már a háznál voltunk, ami sötéten állt, mindenki pihent már, Enzo pedig halkan vitt fel az emeletre a szobámba, örültem hogy senki nem vett észre. Most nem lett volna erőm magyarázkodni. - Köszönöm. - mondtam hálásan amikor az ágyamra ültetett. - Nem lett volna szabad éjjel egyedül kimenned a házból. - dorgált, de kedves volt hozzám nem úgy mint délelőtt. - Tudom. - bólogattam. - Csak levegőzni akartam. - sóhajtottam. - Áh. - kezem az oldalamhoz kaptam. - Nagyon fáj? - Enzo elém térdelt és aggódva nézett rám. - Igen. - emeltem fel a pólóm épp csak hogy lássam mitől fáj ennyire. - Adok a véremből. Az meggyógyít. - ajánlotta fel Enzo. - Rendben. - egyeztem bele majd a csuklójába harapott és a számhoz emelte, én pedig készséggel fogadtam el, de nem voltam biztos benne hogy csak azért mert meg akarok gyógyulni. Kívántam a vérét és őt magát is. - Elég. - húzta el a kezét a számtól néhány perccel később. - Már nem is fáj. - mosolyodtam el. - Most hogy már jól vagy, én megyek is. - állt fel. - Ne! - kaptam el a kezét. - Maradj még kérlek. - néztem fel a szemébe. - De azt mondtad hogy már jól vagy. - nem értette miért kérem tőle hogy maradjon. - Fizikailag tényleg jól vagyok, de lelkileg...nem. - mondtam őszintén. - Nem bánom, maradok még egy kicsit. - egyezett bele. - Elszaladok gyorsan lezuhanyozni, addig maradj itt. - kértem mosolyogva és a fürdőbe rohantam. A meleg víz zsibbasztó csobogásától még jobban éreztem magam. Hosszasan álltam a zuhany alatt és kezdtem túl tenni magam az erdőben történteken, alig pár perce történt de Enzo megjelenése mindent megváltoztatott. A tudat hogy a szobámban van és rám vár mosolygásra késztetett. Gyorsan akartam végezni még a váltó ruhát is elfelejtettem ezért egy törölközőt magam köré csavarva visszasétáltam a szobába. Enzo a fotelban ült és ahogy megpillantott még a lélegzete is elállt. Azt gondoltam hogy Elenanak talán igaza volt és tényleg tetszek neki.

- Tényleg hálás vagyok hogy megmentettél, főleg a délelőtti veszekedésünk után. - keresgélem a ruháimat. - Délelőtt túl messzire mentem. Nem gondoltam komolyan. - jegyezte meg halkan. - Jól érzem hogy ez egy bocsánat kérés? - kérdeztem nevetve. - Igen. - mosolyodott el. - Emily. - állt fel miközben le sem vette rólam a szemét. - Megtennéd hogy felöltözöl? - kérdezte halkan. - Azon vagyok. - túrtam fel a fiókokat, mintha nem találnék valamit. Túlságosan élveztem a helyzetet. - Emily, ne játssz velem. - mondta rekedtes hangon miközben a szemeiben tiszta vágy izzott. - Nem játszom veled. - fordultam felé és egészen közel léptem hozzá. - Azt hittem ezt már délelőtt megbeszéltük. - töprengően figyelt. - De hazudtál nekem. Én viszont őszinte voltam. - mutatóujjammal kacéran végig simítottam az alsó ajkán. - Miben voltál őszinte? - kérdezte, egyik ujjára csavargatva egy hajtincsemet. - Szerelmes vagyok beléd Enzo. - hajoltam a füléhez és érzéki hangon susogtam a szavakat. - És tudom hogy te is hasonlóan érzel irántam. - folytattam. - Honnan tudod? - kérdezte, egy kicsit rántva a hajamon. - Látom a szemedben. - válaszoltam. - Talán rosszul látod. - ajkai már az enyémeket súrolták de nem csókolt meg. - Érzem. - karoltam át a nyakát, így a törölközőm a földre hullott, de nem érdekelt, olyan szenvedélyesen csókoltam meg ahogy már jó ideje akartam. - Emily. - húzódott el kissé. - Ne csináld Enzo. Ne mond hogy nem akarsz engem. - kezeim már a pólója szélével játszadoztak. - Öltözz fel. - emelte fel a törölközőt és a kezembe adta. - Senki nem tud úgy megalázni ahogy te. - vettem át tőle csalódottan. - Emily. - épp csak kimondta a nevem ismét a földön hevert a törölköző, de ezúttal ő dobta le. - Azt akarod hogy őszinte legyek? - kérdezte szorongva. - Igen, de miért kell meztelenül végig hallgatnom? - duzzogtam, felkészültem arra hogy ismét elutasít. - Gyönyörködöm a látványban. - jelent meg az arcán egy halvány mosoly. - Térj a lényegre. - sürgettem. - Én is...azt érzem amit te. - nehezen találta a szavakat. - Azt akarom hogy kimond amit érzel. - követelőzően hangzott, de nem hagyhattam visszakozni. - Szeretlek. - alig hallhatóan mondta ki. - Tudtam. - nevettem fel boldogan és a nyakába vetettem magam. Enzo valóban nem könnyű eset, de pontosan az én esetem. - Mire vársz még? Csókolj meg. - kértem türelmetlenül. Enzo végre magához húzott és megcsókolt majd lassan az ágyra döntött, puha ajkaival már a vállamat halmozta el apró csókokkal. Minden vágyam az volt hogy az összes ruháját letépjem róla, de mivel nem vagyok szuper erővel megáldva, nem volt más választásom mint egyenként megszabadítani a felesleges textiltől....