IV. / XV. Rész: Elszabadult indulatok

( Caroline Forbes szemszöge )
Song: Nina Nesbitt - The Hardest Part

Miután beesteledett és mindenki nyugovóra tért, én magam is a szobámba mentem, de előtte még visszaadtam Oliviat az anyukájának. Bájos kislány, teljesen elbűvölt és csak erősítette bennem azt a vágyat hogy én magam is anya legyek. Boldog voltam hogy Bonnienak hála ez már nem is lehetetlen álom. Úgy éreztem hogy most hogy minden rendben van és Skyler hazatért, ideje közölnöm Klausal a jó hírt. Biztos voltam benne hogy örülni fog, hiszen a múltkori veszekedésünk során azt mondta hogy ő is örülne ha lehetne közös gyerekünk, most pedig itt a lehetőség. Vidáman, mosolyogva indultam meg a fürdőszobába majd mikor végeztem és visszatértem a szobába már Klausal találtam szemben magam, aki mosolyogva nézett végig rajtam.

- Azt hittem hogy később jössz fel. - húztam össze magamon a köntösömet, szégyenlősen mosolyogva. - Úgy nézek ki mint egy negyvenes éveiben járó nő és a hajam....- egyik kezemmel végig simítottam a vizes hajamon. - Így is gyönyörű vagy Caroline. Nem kell mindig a tökéletes megjelenésre törekedned. Én azért szeretlek aki vagy, nem azért ahogy kinézel. - sétált felém, de nem tudtam hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem. - Hát köszi szépen. - sóhajtottam. - Ugyan már, tudod hogy értem és különben is amióta együtt vagyunk, többször is láttalak ázottan. - karolta át a derekam és megcsókolt. - Tudom, de ma este szerettem volna a legjobb formámat hozni. - biggyesztettem le ajkaimat. - Valóban? Csak nem akar elcsábítani Ms Forbes? - kaján vigyora láttán én is elnevettem magam. - De igen. - bólintottam. - De előtte szeretnék valamit elmondani neked. - komolyodtam el. - Majd később elmondod...- fojtotta belém a szót és magához rántott. - Klaus - sikítottam fel, olyan hirtelen ért a mozdulat a következő pillanatban pedig máris az ágyon feküdtem. - Szeretlek. - magasodott fölém, de mielőtt bármit mondhattam volna szenvedélyesen csapott le ajkaimra, úgy döntöttem hogy ráérek később is elmondani neki amit akartam, most egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Pillanatok alatt szaggatta le rólam és saját magáról is a ruhákat amin én remekül szórakoztam. - Mr. Mikaelson...ön rendkívül türelmetlen természet. - mosolyogtam rá. - Ez így van. - bólintott és újra megcsókolt. Élveztem hogy ennyire elöntötte a vágy mert én magam is pontosan így éreztem. Újjaimat a hajába mélyesztve húztam őt még közelebb magamhoz miközben Klaus szinte érthetetlenül morogta a vágytól és a szenvedélytől a nevemet. Minden pillanatát élveztem ahogy kezeivel bebarangolta és birtokba vette a testem.

- Szeretlek. - súgtam a fülébe miközben ő apró csókokkal hintette be a testem minden egyes pontját. Ezekben a pillanatokban már nem is érdekelt semmi csak az, hogy eggyé váljunk, amire nem kellett sokat várnom, mert pár perc múlva meg is történt, hogy a már annyiszor átélt kéjes boldogságot, most újra átéljük. Eszembe jutott hogy talán most sikerül amit már oly régóta szeretnék, egy kisbaba. Elmosolyodtam a gondolatra majd ismét kizárva a külvilágot csakis Klausra koncentráltam......Miután mind ketten megkaptuk amire vágytunk, Klaus legördült rólam és magához vont. Percekig csak feküdtünk egymásba gabalyodva, miközben ő a vállamat cirógatta. - Beszélnünk kell. - törtem meg a csendet, visszatérve arra amit az előbb el akartam mondani neki. - Mond. - nézett a szemembe, miközben én felültem és a hálóingemért nyúlva öltözködni kezdtem. - Oké, csak próbálom összeszedni a gondolataimat mert nem igazán tudom hogyan is kezdjek hozzá. - sóhajtottam. - Baj van? - kérdezte egy pillanatra megrémülve. - Nem. - csóváltam a fejem. - Emlékszel a múltkori veszekedésünkre? - kérdeztem bizonytalanul. - Nehéz lenne nem emlékezni a veszekedéseinkre. - ült fel ő is. - Amikor magadra hagytalak és lementem a konyhába, ott volt Bonnie. - kezdtem bele a mondandómba. - És? - sürgetett. - És ő tudott segíteni abban amit szeretnék. - válaszoltam halkan. - Nem értelek? - összezavarodva nézett rám. - Ugyan azt a varázslatot alkalmazta rajtam mint amit Holly, Skyleren. Most már én is anya lehetek. - mosolyodtam el. - Tessék? - ugrott ki az ágyból, hirtelen. - Mit hittél miért lett hirtelen jó kedvem az elmúlt pár napban? - kérdeztem.

- Nem tudom. Nem is gondoltam rá. De nem gondolod hogy erről nekem is tudnom kellett volna? - kiabált. - Most már tudsz róla. - kezdett a jó kedvem elszállni. - Megkérdezhettél volna mielőtt Bonnie segítségét kérted. - egyre indulatosabb lett. - Azt hittem örülni fogsz. - gyűltek könnyek a szememben. - Örülni? Annak hogy eltitkoltad előlem? - vágott egyik kezével az éjjeliszekrényre ami azonnal darabokra törött. - Azt mondtad hogy ha bármit tehetnél ezügyben akkor megtennéd, most viszont nem úgy tűnik mintha nagyon akarnád. - sziszegtem mérgesen. - Azért mondtam hogy megnyugodj. - csúszott ki a száján az a válasz ami azonnal összetört. - Értem. - töröltem le a könnyeimet az arcomról. - Egyik probléma után jön a másik. - szinte üvöltött és tovább tört zúzott a szobában. Hang nélkül néztem őt, az egyik sarokba húzódtam és leültem, a lábaimat magamhoz ölelve. Percek teltek el és ő csak tovább dühöngött. - Hagyd már abba. - szóltam rá zokogva amikor már nem bírtam tovább. - Félek tőled. - hajtottam az arcom a tenyerembe. Alig kaptam levegőt, fojtogatott a zokogás. - Caroline....- suttogta a nevem és amikor ránéztem, láttam rajta hogy most vette csak észre, hogy mekkora pusztítás is hajtott végre, és nem csak a szobát törte össze hanem a szívemet is. - Bocsáss meg, elragadtak az indulataim. - lépett elém és megfogta a kezem. - Ne érj hozzám. - remegő kezekkel löktem meg de meg sem érezte, hiszen jóval erősebb nálam. - Hogy mondhatod azt hogy szeretsz, ha nem is igaz. Ha szeretnél nem így viselkednél. - elvesztem, fizikai fájdalom volt tudni hogy ő nem azt akarja amit én. - De szeretlek. - elgyötört tekintettel nézett rám. - Azt hittem hogy bántani fogsz. - suttogtam. - Soha nem bántanálak. - csóválta a fejét. - A szavaiddal bántottál. - mondtam komolyan. - Nem tudom mi ütött belém csak olyan hirtelen ért ez az egész, és eltitkoltál előlem egy ilyen fontos dolgot. - magyarázkodott tovább. - Tudtam hogy Castiel miatt aggódsz és sok problémád volt, ezért nem mondtam el azonnal. - még mindig remegtem és levegőt sem tudtam venni rendesen. Felzaklatott amit az előbb láttam. Még soha nem dühöngött ennyire, pedig boldognak kellene lennie és nekem is. - Caroline...sajnálom. - próbált ismét hozzám érni, de nem hagytam, leráztam magamról a kezét. - Miért? - álltam fel lassan, ingatag lábakon megállva. - Miért rossz az hogy megadhatom neked én is amit más nő már megtett? - fejeztem be a kérdésem Hayleyre és Skyler anyjára utalva. - Nem rossz. - csóválta a fejét. - De nem akarod. - kezdtem pár holmit magamhoz venni. - Mit csinálsz? - kérdezte engem figyelve. - Mivel összetörted az összes bútort, még az ágyat is...átmegyek egy üres szobába. Egyedül. - tettem hozzá az utolsó szót. - Nem hagyhatsz el. - ismét mérges lett. - Klaus! Ezek után szerinted miért maradnék? - kérdeztem, nem tagadtam hogy jól sejti hogy el akarok menni. - Holnap összeszedem a dolgaimat és visszamegyek Mystic Fall'sba. Ha nem bánod még ezt az éjjelt a házadban töltöm, nem akarok az éjszaka közepén utazni. - pakolásztam tovább. - Szó sem lehet róla. - kapta ki hirtelen a kezemből a ruháimat és visszadobta a földre. - Nem mehetsz el. - parancsolt rám. - Ezt nem te döntöd el. - néztem a szemébe. - De igen. Én döntöm el. -  ragadta meg mind két kezemet az alkaromnál fogva és kényszerített, hogy egy helyben maradjak, valamint rá figyeljek, mialatt ingerülten szinte józan eszét vesztve szűrte ki a szavakat a fogai között. - Eressz el! - szabadítottam ki egyik kezem a szorításából és egy hatalmas pofont adtam neki. - Térj már észhez. Csak te tehetsz róla hogy így alakult. - ahogy néztem az arcát amin az előbbi pofon miatt a tenyerem nyoma pirosan égett a bőrén, elhallgattam. Elengedte a kezem és ezúttal ő tűnt összetörtnek. Próbáltam nem törődni vele és ismét a holmimat szedegettem fel a földről és a szekrény romjai alól. - Belehalok ha elmész. - suttogta hirtelen térdre rogyva előttem. A szavai és az ahogy előttem térdelt, rémült tekintetét látva összeszorult a szívem. - Klaus. - elkeseredve léptem elé. - Bármit megteszek Caroline. Bármit. Ha kell a földön kúszva könyörgök neked, csak ne hagyj el. - elkerekedett szemekkel hallgattam amit mondott. - Tudod mit szeretnék. - mondtam komolyan. Nem vártam el tőle hogy könyörögjön, nem akartam hogy megalázkodjon előttem, csak arra vágytam hogy szeressen és hogy ebből a szerelemből szülessen egy apró lény, egy kisbaba, aki a miénk. - Én is szeretném. - fogta meg a kezem, továbbra is előttem térdelve. - De az előbb nem úgy tűnt. - nem győzött meg. - Nem azért borultam ki mert gyereket akarsz, hanem mert nem szóltál arról hogy már nincs akadálya. - felelte. - Azt mondtad hogy azért mondtad a múltkor hogy te is szeretnéd hogy megnyugodjak. Most is ez az oka? - kérdeztem. - Nem. Most azért mondom mert én is szeretném és azt akarom hogy a feleségem legyél. - őszintének tűnt. - Állj fel. - kértem ezúttal kedvesebben. - Nem, amíg nem válaszolsz. - ellenkezett. - Velem maradsz? - kérdezte reménykedve. - Nem akarok semmit sem rád kényszeríteni és úgy érzem hogy azt teszem. Csak azért mondod most ezt mert tudod hogy ezt akarom hallani. Klaus, én nem akarok olyan kapcsolatban élni ami nem őszinte. Szeretném ha boldog lennél és én is az akarok lenni, de félek hogy együtt nem megy a kettő. - mondtam komolyan.

- Engem csak te tudsz boldoggá tenni. - bólogatott a szavaira. - Biztos vagy benne? - szerettem volna ha igaz amit mond. - Teljesen biztos vagyok benne. - állt fel végre és két keze közé fogta az arcom, ezúttal nem utasítottam el az érintését, sőt érezni akartam a bőrömön. - Szeretlek. - suttogta és lágyan megcsókolt. - Én is szeretlek. - mondtam őszintén, de egyenlőre még nem tudtam vidám lenni. Megviselt ez a veszekedés. - Nem akarom hogy félj tőlem. - ölelt magához. - Néha, félek. Amikor ilyen vagy. - hunytam le a szemem, de jól esett a karjaiban lenni. - Soha többé nem lesz ilyen. Megígérem. - simogatta a hajam. - Remélem. - sóhajtottam, feszülten. - Mi a baj? - kérdezte mikor észre vette hogy én még mindig zaklatott vagyok. - Semmi. - vontam meg a vállam. - Mond el. - biztatott. - Csak félek, hogy mi lesz ha majd gyereket várok, pontosabban ha sikerül és megtudod. Nem akarom hogy akkor is ez legyen. - szomorúan biggyesztettem le ajkaimat. - Addig fogunk próbálkozni amíg nem sikerül és ha összejön akkor én leszek a legboldogabb férfi ezen a földön. - mosolygott rám és a szavai ezúttal már jobb kedvre derítettek. - Tényleg? - csillogó szemekkel néztem fel rá. - Igen. - csókolt meg újra. Most már hittem neki és tudtam hogy az előbbi vita és düh kitörése, múlandó volt és tényleg akarja a babát, úgy ahogy én. Boldoggá tett hogy így van.