El sem hiszem hogy Olivia már egy éves. Ma ünnepeljük a születésnapját. Olyan boldog vagyok mint még soha. Életem legszebb időszakát élem. Az elmúlt pár hónapban ismét sok minden történt, de ezúttal csakis jó dolgok. Damon és én úgy döntöttünk hogy New Orleansba költözünk, hogy Olivia a családja közelében élhessen és persze én is, de Klaus sem hagyta volna szó nélkül ha nem láthatja mindennap az unokáját. Amióta Damon és én újra együtt vagyunk, New Orleans az otthonunk, persze külön házban élünk, de pontosan a Mikaelson ház mellett. Damon nem rég megkérte a kezem természetesen igent mondtam neki, nyári esküvőt tervezünk, addig még négy hónap, ha minden jól megy akkor addigra bele is férek a menyasszonyi ruhámba...igen...igen...Olivianak hamarosan kistestvére születik. Amikor megtudtam hogy ismét gyermeket várok féltem hogy Damon mit szól majd hozzá, de kiderült hogy felesleges volt aggódnom, mivel elmondása szerint az apaság már a kisujjában van és boldogabb nem is lehetne. Mondanom sem kell hogy ezzel én is így vagyok. Ha Emily megérzései jók akkor ezúttal is kislányunk lesz, már a nevét is tudjuk....Rosalie Salvatore.
Caroline és Klaus mostanra már házasok, nyolc hónappal ezelőtt volt az esküvőjük. Oh és ami még fontosabb két hónappal ezelőtt megszületett a kisfiúk aki a Robert Mikaelson nevet kapta de mi csak Robbienak becézzük. Caroline csodálatos anya és boldogabb nem is lehetne amiért ő végre egy fiú gyermekkel ajándékozta meg Klaust. És ha már apa jött szóba, nos ő...drasztikus változásokat hajtott végre a városban. Szigorú szabályokat vezetett be, hogy biztonságos otthon legyen mindenki számára de legfőképp a gyerekek számára. Klaus sok időt tölt a családjával, velünk. Azt hiszem ha a régi ellenségei vagy azok akiknek ő ártott most látnák, azt hihetnék hogy nem is ugyanaz a Klaus Mikaelson, pedig az...csak egy jobb változata. Mindig mosolyog és ragyog a tekintete, visszatért belé minden életkedv ami valaha elveszett belőle. 
Emily úgy döntött hogy a főiskola nem neki való ezért otthagyta és mivel nem akart távol lenni a legjobb barátnőjétől vagyis tőlem, ezért ő és Enzo is itt New Orleansban telepedett le, ez azért is jó mert Enzo pedig a legjobb barátja Damonnek. És pontosan ezért lett végül Emily és Enzo a mi kicsi Oliviank keresztszülei. Emily és Enzo már jó ideje együtt van és olyan erős a kapcsolatuk hogy Emily azt fontolgatja hogy a boszorkányság helyett az örök életet választja Enzo mellett. Nehéz elképzelnem Emilyt vámpírként de ez az ő döntése és én mindenben támogatom őt. Kívánom nekik hogy boldogok legyenek és jó úton haladnak. Abszolút jó hatással vannak egymásra. Enzo hozzám is közel áll, azt kell mondjam benne is egy igazán értékes, jó barátra találtam.
Stefan ahogy tervezte elment világot látni, de a tervezett egy év helyett sokkal hamarabb tért haza. Valószínűleg azért mert közben rátalált a szerelem. Megismert egy lányt, Lindyt. Nem rég elhozta bemutatni nekünk, elbűvölően kedves lány, örülök hogy Stefan is megtalálta a boldogság útját és bizony rálépett. Lindy egyébként is egy igazán különleges lány, ugyanis az édesanyja ember volt, az édesapja viszont vámpír. Az hogy örökké él, Stefannak is biztonságérzetet adhat, hiszen nem kell attól félnie hogy egy nap elveszíti a szerelmét. Ők ketten Mystic Fall'sban élnek a Salvatore házban. Reméltem hogy ők is közelebb költöznek hozzánk, de érthető hogy kettesben mégiscsak más, a kapcsolatuk elején járnak, kell nekik a szabadság, távol a családtól. A Salvatore ház pedig családi örökség, Stefan ezért sem hagyná ott Mystic Fall'st. Aminek viszont a legjobban örülök az az hogy Stefan és Damon mindent megbeszéltek és ugyanolyan jó testvérek mint régen, Katherine előtt. 
Rhian és Matthias nem maradt velünk, a legnagyobb sajnálatomra. Rhian sok időt töltött a túlvilágon utána pedig nekem igyekezett segíteni, ezért kivette jól megérdemelt szabadságát és Matthiasal bejárják a világot. Minden városból küldenek képeslapot és telefonon is sokat beszélünk. Rhiant teljesen lenyűgözte hogy ezer év alatt mennyit változott a világ, de szerencsére hamar be tudott illeszkedni. Meghívtuk őket is mára, Olivia születésnapjára, azt mondták mindenképpen itt lesznek. Rhianban is egy nagyon jó barátra találtam és neki is nagyon sokat köszönhetek.....Azt hiszem éppen most érkeztek meg. Mára ennyit kedves naplóm.....
- Szia. - köszöntem neki. - Szia. - mosolygott. - Damon szerencsés fickó. Biztosan boldogok lesztek együtt. - mondta kedvesen. - Sajnálom. - zavarba jöttem, sőt elszégyelltem magam hiszen egy éve még az ő menyasszonya voltam. - Nincs mit sajnálnod. Nem haragszom. Őszintén kívánom nektek hogy boldogok legyetek és várom majd a családi ünnepekre a meghívót. - nevetett és én magam is követtem a példáját. - Te kapod meg elsőként. - kacsintottam rá a meghívókra utalva. - Te vagy a legcsodálatosabb ember akit valaha ismertem. - komolyodtam el, mert tényleg lenyűgözött az a személyiség amivel Stefan meg van áldva. Semmi rosszindulat nincs benne. - A csajok a rossz fiúkra buknak. - viccelte el ezt is. - Nem mindegyik. - csóváltam a fejem. - Szerencsés lány lesz az aki mellett megállapodsz végül. - öleltem meg Stefant miközben a legjobbakat kívántam neki. - Csak várjam ki amíg megszületik. - nevetett. - Talán már megszületett. - biztattam. - Damonnak üzenem hogy velem gyűlik meg a baja ha nem bánik veled rendesen. - terelte el a témát. - Hamarosan úgy is találkoztok vagy itt vagy Mystic Fall'sban. - mosolyodtam el. - Nem mostanában. - csóválta a fejét. - Miért? - értetlenül pislogtam rá. - Egy évig utazgatok, bejárom a világot. Kell egy kis szabadság. - felelte és nekem azonnal rossz érzésem támadt. - Miattam? - kérdeztem szomorúan. - Nem. Magam miatt. - simított végig az arcomon. - Hiszed vagy sem már csak barátként nézek rád. Nincs okom menekülni előled vagy a bátyám elől. Azért utazok el mert már régóta szeretném bejárni a világot. - nézett az ablak felé. - Akkor ez esetben jó utat. - öleltem meg ismét. - De ha baj van szóljatok. - kérte miközben szorosan ölelt magához. - Szólunk. - biztosítottam reménykedve abban hogy nem lesz rá szükség. - Nem tartalak fel tovább. Szólok Rebekahnak hogy hozza ide Oliviat. - engedett el majd kiment a konyhából. Boldog voltam hogy kezd minden rendbe jönni, már csak Damont kell visszaszereznem magamnak és a lányunknak. Pár perccel később Rebekah hozta felém a lányomat. Minden indulásra készen állt, elköszöntem a többiektől is, megígérve hogy pár nap múlva újra találkozunk. Persze addigra már a kis csapatból sokan elmennek. Bonnie, Elena, Jeremy és Emily visszamennek a fősulira, Enzo is velük megy Emily miatt. Stefan holnap indul útnak és Rhian is tovább áll Matthiasal. Ennek ellenére biztos voltam abban hogy sokszor lesz még alkalmunk együtt lenni. Félve indultam el végül Mystic Fall's felé, nem tudhattam hogy Damon miként fogad majd és hogy lát e esélyt arra hogy egy család legyünk mi hárman. 
- Skyler. - Klaus hangjára kaptam fel a fejem, aki időközben bejött a szobámba. - Jól vagy? - kérdezte aggódva. - Igen. Miért ne lennék? - erőltettem magamra egy hamis mosolyt. - Kopogtam többször is de nem válaszoltál. - sétált közelebb miután becsukta maga mögött az ajtót. - Csak elgondolkodtam valamin. - mondtam szétszórtan. - Tudod hogy nekem mindent elmondhatsz. - ült le mellém és megfogta a kezem. Könnyek gyűltek a szememben mert az a törődés és szeretet amivel rám nézett arra késztetett hogy legalább vele osszam meg a titkom. - Tudom. - bólintottam. - Látom hogy valami bánt. - törölt le az arcomról pár kósza könnycseppet. - Ha attól félsz hogy Oliviát nem látjuk szívesen mert Castiel lánya, nincs mitől tartanod. Ő az unokám. - mosolyodott el és a kiságy felé pillantott. - Olivia nem.....nem Castiel lánya. - böktem ki nagy nehezen az igazságot. - Nem értelek. - összezavarodott. - Olivia nem Castiel lánya hanem Damoné. - ismételtem meg. - De...- teljesen ledöbbent és úgy tűnt hirtelen fel sem tudja fogni hogy mit mondtam. - Számolj csak vissza. - túrtam a hajamba feszülten. - Nagyjából tíz hónap telt el azóta hogy Castiel magával vitt, Olivia pedig elmúlt egy hónapos. - beszéltem tovább. - Nem sokkal azután hogy elmentem Castiellel, kiderült hogy terhes vagyok. Castiel dühöngött, majd megigézett hogy abban a hitben éljek hogy ő az apja. - fájt visszaemlékeznem a Castielel töltött időre mert akkor nem tudtam hogy gyűlölöm őt, most viszont igen. Utólag minden vele töltött pillanat maga volt a pokol. - Bántott is? - kérdezte Klaus dühösen, de nem rám volt mérges hanem tehetetlenségében, láttam rajta hogy bántja a tudat hogy nem tudott előbb segíteni, de én így is hálás voltam neki, hiszen nélküle és a többiek segítsége nélkül még most sem lennék itt. - Nem bántott és nem is volt közöttünk semmi. Megcsókolt de nem történt több, pont azért mert várandós voltam. Szerencsém volt. - sóhajtottam. - Ez azért megnyugtató. - bólintott majd felállt és a kiságy mellé sétálva lenézett Oliviara aki időközben felébredt. - Gyanús voltál nekem. - mosolygott le rá Klaus. - Ezt hogy érted? - léptem mellé és én is a lányomat néztem. - A vakítóan kék szempár árulkodó volt de én túl vak voltam hogy rájöjjek. - mosolygott. - Igen. A szemeit Damontől örökölte. - nevettem fel halkan. - El kell mondanod neki. - fordult hirtelen felém. - Nem. - ellenkeztem. - Láttad hogy milyen ridegen fogadott. Semmit nem változtatna az érzésein ha tudná hogy Olivia az ő kislánya. - ismét szomorúság kerített hatalmába. - Joga van tudni. - erősködött. - Klaus! Értékelem a támogatásod de ez az én döntésem. - mondtam kedvesen. - Szóval olyan sorsot szánsz a lányodnak amilyen a tiéd volt? - kérdezte komoran. - Ezt hogy érted? - kérdeztem. - Nem ismertél engem és én sem tudtam hogy van valahol egy lányom a nagyvilágban. - válaszolt, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Azt hittem hogy később jössz fel. - húztam össze magamon a köntösömet, szégyenlősen mosolyogva. - Úgy nézek ki mint egy negyvenes éveiben járó nő és a hajam....- egyik kezemmel végig simítottam a vizes hajamon. - Így is gyönyörű vagy Caroline. Nem kell mindig a tökéletes megjelenésre törekedned. Én azért szeretlek aki vagy, nem azért ahogy kinézel. - sétált felém, de nem tudtam hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem. - Hát köszi szépen. - sóhajtottam. - Ugyan már, tudod hogy értem és különben is amióta együtt vagyunk, többször is láttalak ázottan. - karolta át a derekam és megcsókolt. - Tudom, de ma este szerettem volna a legjobb formámat hozni. - biggyesztettem le ajkaimat. - Valóban? Csak nem akar elcsábítani Ms Forbes? - kaján vigyora láttán én is elnevettem magam. - De igen. - bólintottam. - De előtte szeretnék valamit elmondani neked. - komolyodtam el. - Majd később elmondod...- fojtotta belém a szót és magához rántott. - Klaus - sikítottam fel, olyan hirtelen ért a mozdulat a következő pillanatban pedig máris az ágyon feküdtem. - Szeretlek. - magasodott fölém, de mielőtt bármit mondhattam volna szenvedélyesen csapott le ajkaimra, úgy döntöttem hogy ráérek később is elmondani neki amit akartam, most egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Pillanatok alatt szaggatta le rólam és saját magáról is a ruhákat amin én remekül szórakoztam. - Mr. Mikaelson...ön rendkívül türelmetlen természet. - mosolyogtam rá. - Ez így van. - bólintott és újra megcsókolt. Élveztem hogy ennyire elöntötte a vágy mert én magam is pontosan így éreztem. Újjaimat a hajába mélyesztve húztam őt még közelebb magamhoz miközben Klaus szinte érthetetlenül morogta a vágytól és a szenvedélytől a nevemet. Minden pillanatát élveztem ahogy kezeivel bebarangolta és birtokba vette a testem.
- Nem tudom. Nem is gondoltam rá. De nem gondolod hogy erről nekem is tudnom kellett volna? - kiabált. - Most már tudsz róla. - kezdett a jó kedvem elszállni. - Megkérdezhettél volna mielőtt Bonnie segítségét kérted. - egyre indulatosabb lett. - Azt hittem örülni fogsz. - gyűltek könnyek a szememben. - Örülni? Annak hogy eltitkoltad előlem? - vágott egyik kezével az éjjeliszekrényre ami azonnal darabokra törött. - Azt mondtad hogy ha bármit tehetnél ezügyben akkor megtennéd, most viszont nem úgy tűnik mintha nagyon akarnád. - sziszegtem mérgesen. - Azért mondtam hogy megnyugodj. - csúszott ki a száján az a válasz ami azonnal összetört. - Értem. - töröltem le a könnyeimet az arcomról. - Egyik probléma után jön a másik. - szinte üvöltött és tovább tört zúzott a szobában. Hang nélkül néztem őt, az egyik sarokba húzódtam és leültem, a lábaimat magamhoz ölelve. Percek teltek el és ő csak tovább dühöngött. - Hagyd már abba. - szóltam rá zokogva amikor már nem bírtam tovább. - Félek tőled. - hajtottam az arcom a tenyerembe. Alig kaptam levegőt, fojtogatott a zokogás. - Caroline....- suttogta a nevem és amikor ránéztem, láttam rajta hogy most vette csak észre, hogy mekkora pusztítás is hajtott végre, és nem csak a szobát törte össze hanem a szívemet is. - Bocsáss meg, elragadtak az indulataim. - lépett elém és megfogta a kezem. - Ne érj hozzám. - remegő kezekkel löktem meg de meg sem érezte, hiszen jóval erősebb nálam. - Hogy mondhatod azt hogy szeretsz, ha nem is igaz. Ha szeretnél nem így viselkednél. - elvesztem, fizikai fájdalom volt tudni hogy ő nem azt akarja amit én. - De szeretlek. - elgyötört tekintettel nézett rám. - Azt hittem hogy bántani fogsz. - suttogtam. - Soha nem bántanálak. - csóválta a fejét. - A szavaiddal bántottál. - mondtam komolyan. - Nem tudom mi ütött belém csak olyan hirtelen ért ez az egész, és eltitkoltál előlem egy ilyen fontos dolgot. - magyarázkodott tovább. - Tudtam hogy Castiel miatt aggódsz és sok problémád volt, ezért nem mondtam el azonnal. - még mindig remegtem és levegőt sem tudtam venni rendesen. Felzaklatott amit az előbb láttam. Még soha nem dühöngött ennyire, pedig boldognak kellene lennie és nekem is. - Caroline...sajnálom. - próbált ismét hozzám érni, de nem hagytam, leráztam magamról a kezét. - Miért? - álltam fel lassan, ingatag lábakon megállva. - Miért rossz az hogy megadhatom neked én is amit más nő már megtett? - fejeztem be a kérdésem Hayleyre és Skyler anyjára utalva. - Nem rossz. - csóválta a fejét. - De nem akarod. - kezdtem pár holmit magamhoz venni. - Mit csinálsz? - kérdezte engem figyelve. - Mivel összetörted az összes bútort, még az ágyat is...átmegyek egy üres szobába. Egyedül. - tettem hozzá az utolsó szót. - Nem hagyhatsz el. - ismét mérges lett. - Klaus! Ezek után szerinted miért maradnék? - kérdeztem, nem tagadtam hogy jól sejti hogy el akarok menni. - Holnap összeszedem a dolgaimat és visszamegyek Mystic Fall'sba. Ha nem bánod még ezt az éjjelt a házadban töltöm, nem akarok az éjszaka közepén utazni. - pakolásztam tovább. - Szó sem lehet róla. - kapta ki hirtelen a kezemből a ruháimat és visszadobta a földre. - Nem mehetsz el. - parancsolt rám. - Ezt nem te döntöd el. - néztem a szemébe. - De igen. Én döntöm el. - ragadta meg mind két kezemet az alkaromnál fogva és kényszerített, hogy egy helyben maradjak, valamint rá figyeljek, mialatt ingerülten szinte józan eszét vesztve szűrte ki a szavakat a fogai között. - Eressz el! - szabadítottam ki egyik kezem a szorításából és egy hatalmas pofont adtam neki. - Térj már észhez. Csak te tehetsz róla hogy így alakult. - ahogy néztem az arcát amin az előbbi pofon miatt a tenyerem nyoma pirosan égett a bőrén, elhallgattam. Elengedte a kezem és ezúttal ő tűnt összetörtnek. Próbáltam nem törődni vele és ismét a holmimat szedegettem fel a földről és a szekrény romjai alól. - Belehalok ha elmész. - suttogta hirtelen térdre rogyva előttem. A szavai és az ahogy előttem térdelt, rémült tekintetét látva összeszorult a szívem. - Klaus. - elkeseredve léptem elé. - Bármit megteszek Caroline. Bármit. Ha kell a földön kúszva könyörgök neked, csak ne hagyj el. - elkerekedett szemekkel hallgattam amit mondott. - Tudod mit szeretnék. - mondtam komolyan. Nem vártam el tőle hogy könyörögjön, nem akartam hogy megalázkodjon előttem, csak arra vágytam hogy szeressen és hogy ebből a szerelemből szülessen egy apró lény, egy kisbaba, aki a miénk. - Én is szeretném. - fogta meg a kezem, továbbra is előttem térdelve. - De az előbb nem úgy tűnt. - nem győzött meg. - Nem azért borultam ki mert gyereket akarsz, hanem mert nem szóltál arról hogy már nincs akadálya. - felelte. - Azt mondtad hogy azért mondtad a múltkor hogy te is szeretnéd hogy megnyugodjak. Most is ez az oka? - kérdeztem. - Nem. Most azért mondom mert én is szeretném és azt akarom hogy a feleségem legyél. - őszintének tűnt. - Állj fel. - kértem ezúttal kedvesebben. - Nem, amíg nem válaszolsz. - ellenkezett. - Velem maradsz? - kérdezte reménykedve. - Nem akarok semmit sem rád kényszeríteni és úgy érzem hogy azt teszem. Csak azért mondod most ezt mert tudod hogy ezt akarom hallani. Klaus, én nem akarok olyan kapcsolatban élni ami nem őszinte. Szeretném ha boldog lennél és én is az akarok lenni, de félek hogy együtt nem megy a kettő. - mondtam komolyan.
